Fiatal Magyarság Szent László nyomán,

avagy

A 192 BAKONYSZENTLÁSZLÓNÁL

1077: az év, amikor I. Szent László urunkat magyar királlyá koronázták.
2017: az év, amikor a 192-es számú Erdősi Imre cserkészcsapat másodízben töltött tíz napot a Bakony erdőiben.
Az összefüggés a két, egymástól 940 évre lévő évszám között ebben a bizonyos tíz napban keresendő, melyet együtt töltöttünk a cserkésztábor keretei között mi, a csapat tagjai, mintegy 100 fővel. Mint mindig, idén is el lehet mondani, hogy az esztendőnk megkoronázása volt a tábor, mely ezúttal is életre szóló élményeket, örökké emlékezetes pillanatokat, fontos tapasztalatokat, gondolatokat, s ki tudja, még kinek mit, de egy biztos, hogy adott. Ez évben mindez Szent László témáján ívelt át, mely keretmeséjéül szolgált együttlétünknek.

E tény elsősorban a rajok, azaz ezúttal a nemzetségek saját portyáin, két napos táboron kívül töltött programján mutatkozott, Veszprém és Győr ugyanis, a két meglátogatott város mindegyike lehetőséget nyújt, hogy közelebb kerüljünk a lovagkirályhoz. Így kerülhetett sor arra többek között, hogy saját szemünkkel lássuk a híres hermát, és a múzeumoknak köszönhetően az is kiderült számunkra, hogy Lászlót 1 192-ben avatták szentté, így méginkább közel került személye csapatunkhoz. A portyák a kulturális ismeretszerzés mellett ezúttal sem kíméltek a kalandtól, hiszen bár nagyobb viharok nélkül tudtunk táborozni, azon az estén, amikor fejünk fölött mégsem tudhattunk sátrat, mégiscsak megérkezett az égi áldás, s igen kreatívnak kellett lenni ahhoz, hogy szárazon megússzuk az éjszakát…(Ez végérvényben mindenkinek sikerült, de talán elmondható, hogy a különféle megoldások jobb, ha nem kerülnek a civilizáció tudomására.)
De a dolgok korántsem itt kezdődtek. Ahhoz, hogy egy cserkésztábor élhetővé váljon, többnapos megfeszített munkára van szükség, s kitörvén a kényelemből, csakis rajtunk múlik, mennyire merítjük ki a lehetőségeket, melyet két kezünk, együttesen vagy kétszáz kezecske és kéz magában rejt.

Ahogy a cserkész növekszik, egyre elvetemültebbé válik e téren, a kerítés készítése vagy a hordozható pad megkötése már nem tűnik kihívásnak, így sor kerülhet az olyasmire, mint a minél látványosabb őrsi polcrendszer készítése, az egész vezetőség által egyszerre használható asztal megépítése, vagy egyéb olyan új ötletekre, mint például idén a legnagyobbak rajának műve, mely nem volt más, mint egy általuk megalkotott kemence, mely alkalmas volt arra, hogy ebédre maguk süssenek benne kenyérlángost.

Minden évben újszerű megélni azt, hogy hogyan szokik hozzá az ember ezekhez az építményekhez, ahhoz, hogy a fogkeféje a sátra előtti spárgán lóg, ahhoz, hogy a lavórba kapott hideg víz szolgál a fürdésre, ahhoz, hogy a latrinát nem lehet lehúzni, és ahhoz, hogy nem körülötte forog a világ.
S ami a legszebb, hogy ezt nem negatív érzéseken keresztül tapasztaljuk, hanem magától értetődővé válik beágyazva a programokba, melyek kizökkentenek a hétköznapokból. Ilyen program volt idén a lovagi torna, ahol az íjászkodástól kezdve a légpuskán át a karkötőkészítésig megannyi lehetőség volt újat kipróbálni, bezárva a sort a saját készítésű polifoamkarddal való párbajokkal.

Voltak lazulósabb hangvételű programok is persze, bár hogy ezalatt mit kell érteni, az nagyrészt korosztálytól függ. Így lehetséges, hogy míg a legkisebb lányok a tábor folyamán például lekvárt főztek, addig a fiú rajoknak éjszakai hadi játékuk volt, vándoraink biciklitúrát szerveztek, voltak, akik vízi csúszdáztak és vízibombával dobálták egymást, és voltak, akik kihasználták a nyugvópontokat, és szusszantak egyet az árnyékban.

Közösen pedig kinyomozhattuk, ki és miért végzett László király főszakácsával, elkirándultunk a cseszneki várba, mely egykor a Csák család tulajdonát képezte, kereskedős játékon vettünk részt, sok új népdalt és táncot megtanultunk, vasárnaponként együtt ünnepeltük a szentmisét, esténként közösen ültünk tábortűzhöz, rengeteget énekeltünk, játszottunk. Minden őrs kipróbálhatta, milyen is a saját főztje, a reggeli és esti zászlószertartásokon pedig igazán átélhettük, amiben hiszünk, ahogy cserkészingben, a fogadalomtétel után már mindenki zöld nyakkendőben, vigyázzállásban szegeztük tekintetünk a magyar címerre a lobogó zászlóban, miközben a Himnusz, a Cserkészinduló vagy akár a Piarista himnusz zengett.

Minden percről beszámolni nem lehet és nem is érdemes talán, a tábor egészében véve érték, melyből mindenki mást ragad ki elsőkörben. Én most egy vasárnapi képecskével foglalnám össze, mit jelentett ez a tíz nap egy mozzanatát véve alapul. A cserkésztábor veleje e szemszögből az a pillanat, amikor a misén valahol a dicsőség környékén nekikezd az eső, jön a nyári zápor buzgón. Ponyva csak az oltár fölött feszül, de mi vagyunk százan odakint. Ekkor mindannyian az oltár köré gyűlünk, a lehető legszorosabban, mögé, mellé, elé, körülvesszük. Az Isten körülvesz minket az esőben és az erdőben, mi körülvesszük őt az oltáriszentségben, mely az általunk kötözött és fűrészelt asztalon nyugszik, és valahogy ebben a pillanatban igazán nem számít más, csak az a cserkésztestvériség, amely köztünk van, és amely annyi mindent jelent, amikor az ember hagyja, hogy rácsodálkozzon a lelke. Az ilyen pillanatok tanítanak meg, hogy hogyan kell átlátni a külsőségeken, s hogy gyakran a probléma nem is probléma valójában. Egy biztos, hogy erre mindenki rájön egy tábornyi idő alatt, amikor minden olyan más, mint odahaza, átlag körülmények között.
Ezért, az élményért, a lehetőségért köszönjük mindenkinek, aki közreműködött abban, hogy mindez létrejöhessen és részesülhessünk belőle mind, akik ott voltunk!

 Gloviczki Ráhel 2017B