« Vissza a suli oldalára
E-napló Piarista Bál Koronavírus Felvételi, beiskolázás Elérhetőségek
október
13.

„Megtapasztalhattam az Egyház egyetemességét!”

Interjú Labancz Zsolt érdemesült tartományfőnökkel, a váci tantestület új tanarával - az interjút Nemes György SchP atya készítette.

Az utóbbi időben nagyon sok piaristával és világi kollégával készítettem interjút! Ezekben nemcsak az illetőt próbáltam bemutatni, hanem magát az iskolát is. Világi munkatársaknál elsősorban arra kérdeztem a személyes vonatkozásokon túl, hogy hogyan működik a munkaközösség, amelyben dolgoznak. A rendtársakkal szót ejtettem arról, hogy hogyan kerültek a rendbe, milyen rendi feladatokat végeztek, és most mit végeznek – az iskolai munkán túl. Labancz Zsolttal régen ismerjük egymást, hiszen akkor került Vácra novíciusnak, amikor én promagiszter voltam.

Kedves Zsolt! Kérlek beszélj „előéletedről”, hogyan kerültél a piarista gimnáziumba, utóbb pedig hogyan kerültél a rendbe! Mondj valamit ezekről az élményeidről!

Kecskeméti születésű vagyok, s gyermekkorom óta szoros kapcsolatban voltunk a piaristákkal, hiszen egyrészt édesapám is a piarista gimnáziumban végzett, másrészt az ő egyik másodunokatestvére, Dobos Jenő, piarista szerzetes volt ott, a kecskeméti rendházban. Bátyám is a gimnázium tanulója volt, így természetes volt, hogy én is oda jelentkeztem, s nagy örömömre felvételt is nyertem. Nagyon szép évek voltak ezek számomra, sok tanulással, különféle túrákkal, programokkal. Emberileg és lelkileg is sok fejlődést hozott ez az időszak: barátságok szövődtek, kinyílt a világlátásom, s igazából ekkoriban kezdett foglalkoztatni a hitem, ebben az időben kezdtem személyesen keresni a kapcsolatot Istennel, kezdtem imádkozni. Részben az imádságos életem alakulása vezetett a piarista hivatás felé, részben arra gondoltam, hogy mindazt a jót, amiben nekem részem volt, szeretném továbbadni a következő generációk számára. Egy váci rendházi látogatásnak is szerepe volt hivatásom alakulásában. Valamikor tizedikes koromban töltöttem itt két napot, s este a szobában, ahol elszállásoltak, felfedeztem Kalazanci Szent József életrajzát, s még akkor elkezdtem olvasni. Végül az érettségi évében jelentkeztem a rendbe, és 1993. augusztusában költöztem be a váci noviciátusi házba.

Mi inspirált szakjaid megválasztásában? Beszélj valamit növendékkorodról? Mik voltak a meghatározó élmények?

A növendékéveimre úgy emlékszem vissza, mint olyan időszakra, amely a további fejlődés, alakulás sok lehetőségét, feladatát adta. Tanultam, tanultuk együtt a szerzetesi közösségi élet örömeit, kihívásait; folytattam a lelkiéletben megkezdett lépéseimet, amelyet lelkivezetés, rendszeres imádságok, lelkigyakorlatok segítettek. Ha visszatekintek, azt látom, hogy mindig kerestem azokat az utakat, amelyekről azt sejtettem, hogy vezetnek az Istennel való személyes kapcsolat útján. Fontos volt természetesen az intellektuális képződés is, impulzusokat adó, serkentő szellemi közeg volt a növendékház, s az egyetemi tanulmányok végzése is meghatározó volt ebben az időben. A hittant és a latint választottam mint leendő tantárgyaimat, így végeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a hittudományi kart, a latin szakos tanulmányok miatt pedig az ELTE-re jártam. Teológiából elsősorban a dogmatika érdekelt és a Bibliával foglalkozó tárgyak; a tanulmányaim vége felé pedig még a bizánci teológia gazdagsága vonzott, az a szépség és tágasság, ahogyan a keleti teológia beszél az emberről, Isten és ember kapcsolatáról. Mivel ógörög nyelvből érettségiztem a gimnáziumban, így a latin mellett végeztem görög szakos tanegységeket is, de ez inkább kedvtelés maradt.


2017. november 10. Piarista Tartományfőnökök Ferenc pápánál
Forrás: Szentszék Kommunikációs Titkársága

Beszélj pályakezdő korszakodról! Voltál Rómában is, ez mennyiben határozta meg az életed? Hova kaptad első rendi diszpozíciódat?

2000-ben tettem örökfogadalmat, utána egy évig – még a tanulmányaim végzése mellett – tanítottam egy osztályt hittanra a gödi szakiskolánkban. Nagy kihívás, teljesen új terület volt ez számomra, ahogyan emlékszem, nehezen találtam az óratartás jó módjait. 2001-ben részesültem a papszentelésben, s a 2001-2002-es tanévben Rómában tanultam a Pápai Biblikus Intézetben. Ez nagyon izgalmas szellemi kaland volt, nagyon hálás vagyok ezért az évért. Megtapasztalhattam az egyház egyetemességét, hiszen az a talán 300 fő, aki ott tanult, közel 40 országból érkezett. S eleinte hihetetlen volt számomra, hogy azok a nagy biblikusok, akiknek a nevét már hallottam vagy olvastam tőlük, ott személyes közelségbe kerültek. Római évem során a másik meghatározó élményem a piarista nővérekhez kapcsolódik. Hetente egyszer jártam az iskolájukba tanítani hittant az egyik ötödikes osztálynak. Igazi kihívás volt kezdő olasz nyelvtudásommal próbálni tanítani az ottani gyerekeket, s persze próbálni megérteni az ő beszédjüket, kiejtésüket. A nővéreknek ez az intézménye nem csak iskola volt, hanem családotthon is, olyan szegény gyerekek számára, akiket vagy a gyerekvédelem választott el a családjuktól, vagy például börtönben voltak a szüleik. Itt találkoztam először erőteljesen a kalazanciusi, piarista hivatásnak azzal a vonásával, hogy elsődlegesen a szegény gyerekekhez szól a küldetésünk. Az egy év során nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk, megszerettem őket, a fiúkkal sokat fociztunk, néha most is eszembe jut egyik-másik gyermek neve, személye.
Ennek az évnek a végén Kecskemétre kaptam helyezést, vagyis visszatértem az „alma mater” falai közé, s itt, a tanulmányok lezárása után belevetettem magam a piarista élet sokszínű világába: tanítottam az iskolában, nevelőtanár – vagy ahogy akkor hívtuk: prefektus – voltam a kollégiumban, azután az iskola pasztorális felelőse, és a második évben osztályfőnök lettem. A kollégiumban, meg egyéb programokon, kirándulásokon sokat voltam együtt a diákokkal, természetes volt ez, s annak idején ezt láttam, tapasztaltam diákként is. A rendházban nagyon jó szerzetesi közösséget alkottunk, volt egy fiatalabb csapat, akikkel sokat beszélgettünk iskoláról, nevelésről.

Később növendéknevelő lettél, a kalazantinerek magisztere („prefektusa”). Ezekről az évekről mit mondanál?

A kecskeméti időszak végül összesen két évig tartott, mert azután a tartományfőnök Pestre helyezett, hogy az ideiglenes fogadalmas piarista kispapok, a kalazantínerek növendéknevelője legyek. Nem volt könnyű számomra akkor ez a döntés, nagyon szívesen maradtam volna még Kecskeméten, folytattam volna az osztályfőnökséget is. Utólag látom, hogy nagyon sokat tanultam ekkor az engedelmességről, arról, hogy mi teszi lehetővé egy elsőre nehéz döntés elfogadását. Kezdtem tanulni, hogy sokszor mi magunk okozunk nehézséget önmagunknak, mert azt hisszük, hogy pontosan és jól tudjuk, mi válik a javunkra, s azután görcsösen ragaszkodunk ehhez az elképzeléshez, ahelyett, hogy rábíznánk magunkat az élet alakulására, s ebben az Úr vezetésére. Mivel tanárnak, és nem növendéknevelőnek készültem, így jónak láttam, hogy újra tanuljak, ezért elvégeztem a SOTE mentálhigiéné szakán a lelkigondozói képzést. Ez a képzés nem csak a növendéknevelői munkámhoz adott nagy segítséget, hanem személyes életemben is úgy tekintek vissza rá, mint ami segített, hogy jobban megismerjem önmagamat, tudjak továbblépni ott, ahol elakadással találkoztam, s nyújtott egy nagyon pozitív, reménnyel teli képet az emberről.
A növendéknevelés mellett természetesen folytattam a tanítást is a pesti iskolánkban, ahol nagyon sok örömömet találtam a latin nyelv tanításában; néhány diák, akiket tanítottam, szép tanulmányi eredményeket ért el. De leginkább azt szerettem, amikor egy-egy szöveg fordítása közben láttam azt az örömöt, amelyet egy szöveg megértése okoz, amikor egyszerre megszólal a szöveg szépsége és értelme. A hittan tanítását mindig nagyobb kihívásnak éreztem, ami talán természetes is, hiszen a hittannal való foglalkozás valahogyan mindig érinti az Istennel való kapcsolat, az Istenről való gondolkodás, esetleg épp a vele való küszködés, vagy elutasítás területét, amely nagyon természetesen és nagy erővel tud jelen lenni kamasz fiatalok életében. Sokszor az érettségi banketten, vagy évekkel később, az érettségi találkozókon érkeztek visszajelzések, hogy mi hogyan működött, ment tovább az életükben. Lelkigyakorlatokon, beszélgetésekben találkoztam sokszor közelről a fiatalok belső világával, gyönyörű kereséseikkel, fájdalmas kudarcaikkal, hitelességet követelő kérdéseikkel, szembesítéseikkel, és nagy-nagy igényükkel, hogy támogassuk őket, tudjuk meglátni szépségüket, amely felé maguk is még úton vannak.

Később a rendi vezetésben is szerepet kaptál. Ezekről az eseményekről is mesélj valamit! Két lusztrumon keresztül (nyolc év) voltál tartományfőnök, majd utóbb asszisztenssé választottak. Ezekről az éveidről mit mondanál?

A tartományfőnöki évek még nagyon közel vannak, és nagyon intenzívek voltak, nem könnyű összefoglalóan beszélni róluk, vagy kiemelni ebből az időszakból egy-két mozzanatot. A tartományfőnöki megbízatás ideje számomra jelentette a tartomány jobb megismerését, s itt nem csak a rendtársakra és a szerzetesközösségekre gondolok, hanem az iskolákra – az azokban végzett munka sokszínűségére, értékére, sok-sok kezdeményezésre –, azután a kollégákra, akik odaadással segítik a gyermekeket, fiatalokat. Sajátos ajándék ez, amelyet egy tartományfőnök kap, hogy ilyen tágasan, részletesen láthatja és ismerheti a tartomány életét. És ez az ismeret nagyon természetes módon egyre teljesebb szeretetet szül. Voltak kezdeményezések, amelyek e nyolc éves időszak alatt indultak a tartományban, amelyeknek igazán örülök, hogy részem lehetett bennük: elindult a PIPA, a Piarista Pedagógiai Alapképzés, s már hét képzési évfolyam zárult le; megnyitotta kapuit a sátoraljaújhelyi tanoda, kifejezetten a legszegényebbek számára; megkezdődött s nemrég fejeződött be a Kilátó Központ fejlesztése; megalakult tartományunkban is a piarista testvériség, ami az egyházhoz való kapcsolódás piarista kisközösségi formája; életre hívtuk a Kalazancius Mozgalmat, hogy segítsük a fiatalok egyházi közösséghez tartozását. Megkezdtük annak a programnak a kidolgozását, amely azt célozza, hogy diákjaink számára biztonságot adó közeg legyen a piarista iskola. Történtek fontos épületfelújítások is. Igyekeztünk azon is – talán ez látható a legkevésbé „kívülről” –, hogy segítsük az egyes szerzetesközösségek életét és a tartományi közösség alakulását. Nagy öröm volt számomra, hogy több helyszínen – így itt, Vácon is – ezekben az években ünnepeltük a megtelepülésünk háromszáz éves évfordulóját, s megrendezhettük a magyar tartomány történetét, munkáját, kulturális jelentőségét bemutató eddigi legteljesebb kiállítást a Várban, a Budapesti Történeti Múzeumban. Nagy öröm volt számomra, amikor azt éltem meg, akár egy-egy rendtárssal kapcsolatban vagy intézmény esetében, hogy döntésemmel tudtam segíteni az életének bontakozását, és természetesen hordozom azon döntések emlékét, amelyekkel fájdalmat, nehézséget is okoztam, mégis úgy láttam, ez a helyes lépés. Vezetőként mindig fontos volt számomra, hogy ne egy személyben vezessek, hanem legyen egy csapat, akikkel tudunk együtt gondolkodni, tervezni, reflektálni.


Rendi elöljárók találkozója 2020. március

Mint tartományfőnök, rengeteg rendi eseményen vettél részt. Volt ezek között egyetemes káptalan, provinciai káptalanok, különböző tárgyalások, olykor a harmadik világban is. Ezekről milyen emlékeid vannak, esetleg milyen eredményeket értetek el?

A nagy rendi alkalmak igen fontossá lettek az életemben: találkozni más országok, földrészek piaristáival – rendtársakkal és elkötelezett világi munkatársakkal – nagyon gazdagító tapasztalat. Amint az irodalomtörténet beszél egy-egy mű hatástörténetéről, épp így Kalazanci Szent József örökségének gazdagságát akkor érthetjük meg egyre teljesebben, ha megismerjük, hogy a világ különböző területein mi minden született a kalazanciusi karizmából, Istentől kapott hivatásából. Ennek a tágas, sokszínű világnak a megismerését jelentették számomra az egyetemes káptalanok és egyéb rendi találkozások, megbeszélések. Nagy feladat, és egyben nagy ajándék volt, hogy 2015-ben hazánkban, Magyarországon szervezhettük meg a rend egyetemes káptalanját. Vendégül láttuk a rendet. Lehetőség volt ez arra, hogy a tágas rend jobban megismerje a piarista világnak ezt a szeletét, a régi keleti blokk országait, hogy itt hogyan őrződött meg és alakult a piarista élet és szolgálat. Tiszteletadás is volt ez a kommunizmus alatt sokat szenvedett piarista közösségek, atyák felé. Ezek a találkozások sok személyességet hordoznak, nagy öröm számomra, hogy vannak barátaim más tartományok piaristái között is.


Fotó: Lambert Attila - Labancz Zsolt Sátroaljaújhelyen

Az asszisztensi fokozat mellett szolgálatot vállaltál Sátoraljaújhelyen. Ott mi volt a feladatod?

Már említettük a tanodát, a nehéz társadalmi, családi helyzetből származó gyermekek felkarolását, segítését célzó intézményünket. A tartományfőnöki szolgálatom befejezése után szeretettem volna közelebb lépni a szegényekhez. Ez vezetett Sátoraljaújhelyre. Természetesen nem csak a tanoda életébe kapcsolódtam be korrepetálással, játékkal és mindazzal, amire szükség volt, hanem részt vettem az ott már csaknem harminc éve működő kollégium életében, szolgáltam a templomunkban, megismerve az ottani hívek közösségét. Megszerettem Sátoraljaújhelyet, az ottani embereket, nagyon sok szeretetre, befogadásra találtam.
Szerzetesi élet szempontjából is nagyon izgalmas élet volt ez, hiszen Szabó László rendtársammal kettesben egy albérletben éltünk, magunkról gondoskodva, közösségben, osztozva az életben, tervekben, imádságban. Szép időszak volt, amikor Czeglédi Zsolt rendtársunk is csatlakozott hozzánk harmadikként.


Váci diákokkal Budapesten

Ebben az esztendőben jöttél Vácra. Itt milyen terveid vannak? Esetleg milyen tudományos munka gondolata lebeg a szemed előtt! Nagy nyelvtudásodat sokszor használtad a rendi közéletben, van esetleg tudományos elgondolásod is. Beszélj valamit a „Kilátóról” is!

Vácra érdeklődéssel és nyitottsággal érkeztem, hiszen korábbi látogatásaim alkalmával megéreztem valamit a váci iskolánk jó, vidám légköréből. A tartományfőnöki évek utáni visszatérés, ez most számomra az iskola mindennapi világába, készülettel, dolgozatokkal, megbeszélésekkel és elsősorban kollégákkal és diákokkal. Szeretnék egyszerűen nyitott lenni, belülről érzékelni a váci iskolánk működését, a diákok világát, érdeklődését. Az elmúlt években az a látás erősödött meg bennem, hogy nekünk, szerzeteseknek, valamiképpen az iskola egészéhez is kell kapcsolódnunk, ott is van felelősségünk, hogy az egész jól alakuljon. Persze nem csak a szerzetesek felelőssége ez, közösen, együttműködésben visszük ezt a projektet a világi vezetőkkel, kollégákkal. Kalazanci Szent Józsefnek nagyszerű meglátása volt, hogy az iskola világa különösen alkalmas arra, hogy segítsük a diákok személyének teljes bontakozását, segítsük őket hitük alakulásában, tudásuk gyarapodásában, emberségük fejlődésében. Hiszem, hogy ez most is így van, s ugyanakkor mindig kicsit „újra ki kell találni az iskolát”, hogy alkalmas legyen ennek a piarista célnak a megvalósítására. Örömmel kapcsolódom a Kalazancius Mozgalom helyi csoportjaihoz is, mert úgy látom, ez a kezdeményezés nagyszerűen egészíti ki az iskola világát, felkínálva a kereszténységhez való kapcsolódás fiatalos lehetőségét.

Kedves Zsolt! Nagyon szépen köszönöm, hogy megosztottad velünk a gondolataidat. A jó Isten vezéreljen hivatásodban.
Sok sikert kívánok a régi barátsággal, oltártestvéri szeretettel: Nemes György

blog programajánló | Tovább a programokhoz

Design: Unicial Program: Florka