56-os megemlékezés

Csütörtökön tartottuk az iskolai 56-os megemlékezéseket. Az idén a 11. a osztály rendezte a műsort, az ünnepi beszédet osztályfőnökük, Szabó-Pál Tibor igazgatóhelyettes úr mondta.

Kedves diákok, tanártársaim, kedves kollégák!

Nézzétek el nekem, ha olyan gondolatokat is hallani fogtok tőlem, amelyekre nem számítanátok egy történelemtanártól. Bevallom, hosszú ideig kizárólag az egyházi ünnepeket tudtam igazán ünnepi lelkülettel átélni. Hiszen keresztény emberként vajon ki vonná kétségbe, hogy Krisztus születése, a megváltás, a Szentlélek eljövetele sokkal magasabb szintű események, mint amelyekre az állami vagy nemzeti ünnepek emlékeznek. Úgy éreztem, hogy a világi ünnepek silány utánzatai az egyháziaknak.
Ráadásul, amikor felnőttem, még az előző politikai rendszerben, április 4-ét kellett hivatalosan ünnepelnünk, a szovjet megszállás napját, amely lehetővé tette az 1956-os forradalomhoz vezető diktatúra kiépítését, vagy november 7-ét, a később Sztálint hatalomra juttató oroszországi fordulatét. Ezekért az alkalmakért valóban nem lehetett lelkesedni. Aztán bekövetkezett a rendszerváltozás: hangsúlyosabbá vált március 15., visszanyerte régi tartalmát az államalapítás és Szent István ünnepe, valamint megjelent október 23. Mégsem váltam egyszeriben lelkesebbé, valami továbbra is zavart.
Nem szeretem az erőszakot. Nem kedvelem a háborúkat, bár az érdeklődésem rájuk is kiterjed. S többnyire a forradalmak is erőszakkal járnak. Abban sem hiszek, hogy egyik napról a másikra meg lehetne változtatni hosszú idő alatt kialakult rendszereket súlyos áldozatok és felesleges rombolás nélkül. Márpedig a forradalmak lényegi eleme a gyors változás.
1848 kapcsán aztán idővel rádöbbentem arra, hogy ez a magyar forradalom szinte egyedülálló a forradalmak között: nem lőttek a tömegbe, senkit nem vertek meg, nem volt igazán erőszakos cselekmény, este mindenki békésen hazatért. Mindazok a követelések, amelyeket a 48-as forradalmárok Pesten hangoztattak, már előkerültek korábban, a reformkorban is. Folyamatosan zajlott a párbeszéd az országgyűléseken a reformerek és a hatalom között, amely hol engedett, hol visszavágott, de diktatórikus soha nem volt. A király származása ellenére sem idegen, hiszen együtt éltünk a Habsburgokkal már több száz éve. A fordulat a forradalom során ugyan gyorsan, de nem előzmények nélkül és nem megrázkódtató módon következett be.
1956 egészen más. Nem előzte meg reformkor, csak a totális diktatúra. A második világháború végén a győztes Szovjetunió csapatai szállták meg az országot, ránk erőltetve saját, kommunistának nevezett rendszerüket. Megszakadt a múltból a jelenen át a jövő felé ívelő folyamat, és közbeékelődött egy zárvány, a magyar történelemtől teljesen idegen test. Az új hatalom a politikán túl az élet minden területét ellenőrizni kívánta a kultúrától a gazdaságon keresztül egészen a magánéletig. Üldözték a természetes ellenségnek tekintett egyházakat, betiltották a cserkészetet, egyetlen kivételével megszűnt az összes párt. Mindeközben óriási hazugságokat sulykoltak. Azt állították, hogy a hatalom a dolgozó nép kezében van, s a dolgozó nép vezető ereje a munkásosztály, amely szövetségben áll a parasztsággal és az értelmiséggel. Valójában az országot négy ember irányította a kommunista pártra és az Államvédelmi Hatóságra támaszkodva. A terror légköre uralkodott. Egymillió embert figyeltek meg, és négyszázezer ellen indult valamilyen eljárás. Bárkit elhurcolhattak otthonából, kivallathattak, ítélet nélkül munkatáborba vihettek vagy bebörtönözhettek. A munkások sokkal rosszabbul éltek, mint tizenöt évvel korábban, a megbélyegzett Horthy-rendszerben. A parasztokat termelő szövetkezetekbe kényszerítették, megfosztva őket földjeiktől és az önálló gazdálkodás lehetőségétől. Az értelmiség gúzsba kötve vergődött. A Tudományos Akadémiát szétverték, kizárva soraiból sok nemzetközileg elismert tudóst. A költők közül az érvényesülhetett, aki verset írt Rákosi Mátyás születésnapjára.
Nem csoda, ha ezek után 1956. október 23-án elemi erővel tört felszínre a szabadságvágy. „Studenti, braccianti, operai” — hogy az 1956-ról szóló olasz dal egyik sorát idézzem — diákok, földművesek és ipari munkások egyszerre mozdultak meg vidéken és a fővárosban. A félelem azonban gyakran agressziót szül, a hatalmon levők pedig féltek. Nem pusztán a kommunizmus bukásától, hanem attól, hogy a számtalan súlyos törvénytelenség, a kínzás, az embertelen bánásmód, a megalázás felelősei nem kerülhetik el a büntetést. Eldördültek az első lövések, s a forradalom szabadságharccá alakult. A Szovjetunió nem tűrhette, hogy megszűnjön a Magyarország feletti befolyása, ezért beavatkozott, s a sokszoros túlerő hamarosan győzött.
A vereség ellenére a forradalomnak voltak eredményei; ezért is ünnepeljük. Csak kettőt szeretnék kiemelni ezek közül. „Il sole non sorge più ad Est” — szól az említett olasz dal — „a nap többé nem kel fel keleten”. Talán arra is utal a sor, hogy a magyar forradalom hatására a nyugati államokban sokan kiábrándultak a Szovjetunióból. Több olasz és francia baloldali értelmiségi távolodott el a kommunizmustól a magyarországi szovjet beavatkozás miatt. A magyarságra pedig szabadsághős nemzetként tekintettek. Itthon az újra megszilárduló kommunista hatalom viszont kénytelen volt beletörődni abba, hogy nem lehet fenntartani a totális terrort. A hallgatólagos elfogadottságért kedvezményeket kell adni a társadalomnak, s a Rákosi-rendszer nem térhet vissza. A 11.a osztály összeállítása ebből a korszakból villantott fel életképeket.

Szabó-Pál Tibor