PIÁRia – Az Aida kockázatai és mellékhatásai
Avagy túladagolható-e az opera? - egy műkedvelő tollából.
Rendhagyó, hosszú írással jelentkezik a PIÁRia blog-rovata.
Most óhatatlanul feltolulnak azok az emlékek, amelyek még a rovat első darabjaiban keletkeztek évekkel ezelőtt bennem. Operába járni diákként nem teljesen hétköznapi dolog (bár hála az Operaháznak és az Operakalandnak, ma már sok 1000 diák szerzett saját tapasztalatot a legkomplexebb művészeti műfajról). Ennek ellenére PIÁRiát, azaz „operakritikácskát” (vagy valamiféle beszámolónál szándékaiban többet) írni diákként tényleg nem hétköznapi. Így született rövid „kritikácska” az operás friss diákélmények nyomán hajdanán az Anyeginről, a Carmenről, a Hunyadiról, Boito Mefistofeléjéről, a Bohéméletből és más operákról is több diákszerző tollából.
Most másra adtam a fejem. A legelszántabb olvasót arra invitálom, kísérjen el türelemmel különös emberkísérletemben, amelyben megpróbáltam „túladagolni” az operaélményt. A kísérletben kizárólag a magam egészségét tettem kockára, csak alkalmilag vontam be egy-egy estére diákjaimat, barátaimat, családomat. (Mondjuk a legnagyobb lányom három estén is elkísért, a második kettőn.) A kísérlet kapcsán fontos volt, hogy egyetlen darabra korlátozzam élményszerző tapasztalataimat. Ehhez lehetett-e jobb darabot választani, mint az idén hat alkalommal az Erkel Színház műsorára tűzött Verdi-operát, a világszerte legnépszerűbbek egyikét: az Aidát.
Egy héten belül 4 alkalommal láttam ugyanazt az Aidát, egyenként 4 felvonással, 7 képpel, ami összesen 16 felvonást, 28 képet jelent alig több mint 168 óra leforgása alatt. Minden előadásos estén 3 és fél órás operaélmény – benne a szünetekkel, merthogy az is volt esténként 2, összesen tehát 8. A számokat – igen szűkre szabva – csak a mérésmódszertan megszállottjainak tényszerű adatigény-kielégítésére szántam. Nem számoltam az áriákat, duetteket, izgalmas triókat, felkavaró négyeseket és a magával ragadó tömegjeleneteket. Ahogy a megszólaltatott és meghallgatott hangok millióit sem, bár tekintélyes számadat lenne.
De komolyra a szót! Az Operaháznak idei Aidája egyetlen szereposztással futott. Aki többször is ellátogatott az előadásokra, ugyanannak az operaénekes gárdának előadását hallgathatta meg. Megfigyelhettem, miképpen alakul megformálásuk alatt a szerepük, s miképpen formálódnak maguk is a szerepük által. Merthogy igencsak tud különbözni egyik este a másiktól. Az élő produkciók ilyenek. Azt vettem észre magamon a kísérlet közben, hogy egyre jobban kötődöm a darabhoz. Nem pusztán az Aidához, hanem konkrétan ehhez a produkcióhoz, az erkeles konstellációhoz.
Minden szerepben igazán nagyszerű operaénekeseket állított hadrendbe az Operaház. Olyanokat, akik vagy sok vagy még több éve formálják meg szerepeiket. Fokozatosan kötődni kezdtem a szereplőkhöz is, akiket láttam ugyan már-más darabokban is, de igazán itt szerettem meg őket. A legjobban talán Fekete Attilát, akit egy nagyon drámai kacskaringón kísérhettem végig az évad harmadik Aida előadásán. Míg az elsőben megkérdőjelezhetetlen formában, a premiereken szokásos koncentrációval, biztos énekléssel formálta a hős Radamest, addig vasárnap este egy emberként szisszent fel aggódva 1800 ember a kezdőrománc végén a darab elején. Az ária során végig érzékelhető volt valami apró bizonytalanság, de a Celeste Aida záróhangján, a magas B formálása közben szinte rögtön rekedten csuklott el a hangja. Drámai helyzet a javából. Amúgy a darab legelején jártunk, 4 felvonás még hátra volt. Az udvarias közönség reagált ugyan egy hallható sóhajjal, és kifejezetten szerény tapssal szolgálta meg az áriában mutatott művészi teljesítmény, ám Radames nem bukott el az előadásban. Sőt! Fekete Attila hősiesen helytállt a második felvonás végéig, hiszen szerepe miatt alig-alig volt takarásban. A szünetig talán "önkíméletesebben" énekelt, mint ahogy szokott, óvatosan használta a hangját. Ilyen baj közelébe sem jutott, legföljebb néhány hang volt rekedtes-bizonytalan a magasabb tartományokban. A szünet elején (az első két felvonást egyben játsszák) közölték, hogy a művész úr váratlan lerekedése miatt azonnali orvosi kezelésre szorul. Szép reakció volt a közönség részéről az azonnal feltörő taps. Mintha kipótolták volna az ária utáni visszafogottságot. Talán köszönet volt ez a helytállásért és elismerés a hősies küzdelemért. A harmadik felvonás első Radames-jelenete után viszont ovációs tapsot kapott az előadás folytatását vállaló visszatérőnk. S mivel érzékelhető volt a teremben az aggodalom az énekesért, a taps inkább szólt ismét a helytállásért, semmint a művészi teljesítményért. Pedig hibátlan volt a kettős a Nílus-parti jelenetben, Radames kiváló partnere lett Aidájának.
A harmadik felvonás végére pedig akár el is felejthette volna a közönség a kezdőkép botlását, mert Fekete csúcsformát mutatott. A nagyvolumennel éneklő operista takarékoskodása a hangjával hitelesebbé tette karakterformálását. Szinte hihetetlen, hogy egy előadás alatt ekkora fordulat állhat be, mert Radames remekelt a folytatásban.
El tudjuk képzelni ezt a lélektani helyzetet? Honnan mentette meg Radames a darabot és nem utolsó sorban saját magát is? Az operaéneklést merész képpel (mégis finomkodva) az élsporthoz hasonlítom. Lehet valaki a legnagyobb sztárok egyike, egy sérülés egy fontos pillanatban mindent tönkretehet. De ha Ronaldo le is sérül, és hordággyal hozzák is le a futballpályáról, álló tapsot kap a szurkolóktól. Az operaénekesnél más a helyzet. Kiszolgáltatottabb a színpadon mozgó művész. Ha hibázik, azt nem lehet eltakarni. Nem finomkodó hasonlattal élve a gladiátorküzdelmeket is idézhetem. Ott is a közönség előtt zajlott minden. Ugyanaz a közönség éljzett, amelyik előtt kegyvesztetté vált az ember.... Ha mediterránabb vidék közönségére gondolunk, ma is kifütyüli, „kibúzza” a neki nem tetsző operistát. Elég csak Roberto Alagnára gondolni, akit egy nem is rosszul sikerült Celeste Aida után fütyültek ki. Alagna erre úgy otthagyta partnerét és a közönségét a Scalában, mint Szent Pál az oláhokat. Fekete Attila ebben a lélektanilag nehéz helyzetben győzött. S nemcsak az etiópok, hanem az Erkel – kétségtelenül empatikus – közönsége és önmaga felett is. Bevallom, a négy Aida során a legszeretettebb figurám éppen Fekete Attila lett. Bár a gikszer utáni Aidákban mintha kevésbé takarékoskodott volna magával, végig nagy fegyverére, az erős hangjára támaszkodott. Talán lehetne bátrabb a visszafogottságban. Megjegyzendő, hogy a zárójelenet finomsága mind a négy Aidában egyforma minőségű volt: gyönyörűen formált, megindítóan szép. Kár, hogy csak egyszer van vége a darabnak, és nem lehet ismétlést kérni.
Az Aidát formáló nagyszerű Sümegi Eszter mintha a vetélytársát alakító Komlósi Ildikóval versenyre kelt volna. A két művészóriás valósággal harcolt a színpadon az elsőségért. Ezt a titaniszok harcát persze tökéletesen megokolja a történet, hiszen szerepükben a hölgyek valóban vetélytársai egymásnak. Olyan küzdelmet vívtak, amelyben bármely két erős nő képes a semmisülésig küzdeni. (Amneris, bár túléli a drámát, megsemmisülése kétségtelen.) Úgy éreztem, Sümegi Eszter hangerejével egyre nagyobb teret nyert az esték során. A második felvonás kórusjelenetének záróhangját kezdetben amolyan szopránszokás szerint - alig észre vehető módon – tartotta tovább (jó azért, ha a közönség pontosan tisztában van, mire is képes a szólista, ha kar közé keveredik), a negyedik Aidámban szinte önálló szólammá erősödött e jelenetben. Sümegi Eszter uralkodott még a tekintélyes létszámú kar hangereje felett is. Pedig nemigen van az Operában ennél nagyobb létszámú kórus a színpadon. Az összhatást kicsit gyengítette ugyan a kiszóló szoprán hang, de saját hangerősségét kétségtelenül bizonyította.
Amneris járja be a drámában a legnagyobb utat. Úgy tűnt, hogy a zseniális mezzoszoprán, Komlósi Ildikó nemcsak elénekli, hanem belülről éli meg szerepének minden sorát, minden hangját. Olyan hitelességgel jeleníti meg a fáraó lányának mindent elsöprő gőgjét, vívja vetélytársával folytatott taktikus pszichológiai harcát, mint amilyen megjelenítő erővel lesz a szemünk előtt egy saját hazáját elátkozó, összeomló nő, majd élőhalott lélekroncs. Nem is tudom, miért nem Amneris a darab címe? A negyedik Aidámra kirajzolódott: ennek a darabnak ő a valódi főszereplője, a legnagyobb karaktere. Lélektanilag Amneris személyiségváltozása a legkidolgozottabb, a legmagávalragadóbb, a legdrámaibb.
Nemigen találhattak volna megfelelőbb operistát a fáraó szerepére, mint Köpeczi Sándort, aki a rendezéshez is adekvát volt korával. Életpályájának felívelő időszakában van a művész, aki idén Verdi-interpretációiért különdíjat nyert a barcelonai Tenor Viñas nemzetközi énekversenyen. A fiatal basszista Egyiptom fiatal fáraója, aki tekintélyével bátran és bölcsen szól a népéhez, de még főpapja erős befolyása alatt uralkodik. Szereplése homogén volt, mellékszereplő volta ellenére minden este emlékezetes, sőt jelentőségteljes. Tekintélyét hangi adottságai, karakterformáló színészi tehetsége (mimikája) egyaránt segítette. Ramfisz főpap megformálója, Palerdi András alakítása is kiszakította magát a mellékszereplői státuszból. Kétséges helyzetben csak ő az, aki hatást gyakorol az uralkodóra, csak ő mondja ki Radames halálos ítéletét, csak ő az, aki a szálakat, eseményeket az ösztönvilág síkja felett irányítja. Palerdi a darab kulcsszerepéhez méltó alakítást nyújtott.
Alexandru Agache nevét sem felejti el az, aki látta-hallotta már színpadon. Az általa formált Amonasro kegyetlensége végtelen, amit a művész színészi gesztusai, megjelenítő hangi adottságai tesznek hátborzongatóan hitelessé. Ő még annak előtte betölt minden teret, mielőtt megszólalna. Mint inkognitóban lévő király fogolyként érkezik az etiópokkal, de már a bevonulása sejteti, ő bizony uralkodó. Emberkísérletem második felében jöttem arra rá, hogy a darab legnegatívabb szereplője éppen Amonasro. Míg a többi drámai karakter meghasad a haza és szerelem egyszerre soha így együtt jóval nem kecsegtető konfliktusában, addig Amonasro olyan kegyetlenséggel kínozza meg lányát érzelmileg zsarolva, hogy hallgatni is fájdalmas. Bámulatos Agache alakítása.
A fiatal Fürjes Anna emberkísérletem sokadik apró jutalma volt. A gyönyörű leányt feláldozó papnő szerepében láttuk minden este. Az első előadásban talán még a megszeppentség volt a fiatal akadémistára jellemző. Aztán mintha úrrá lett volna ezen a – valljuk be – nem egyszerű helyzetén. Mégis csak Sümegi és Komlósi között kell játszani az egyetlen rajtuk kívüli női szólószerepet a fent részletezett óriások között éppen ugyannyi reflektorfényben, mint ők... A nevét biztos érdemes megjegyeznünk, hallani fogjuk még.
Az Operaház kara, a tánckar, a fiatal artistaképzős diákok, azt hozták, ami elvárható volt tőlük. Előbbi kettő remekelt (nyilván ez a darab sok énekkari művész kedvence), utóbbi csapat még érthetően bizonytalanabban mozog a színpadon, néhány baki is jól látható volt. De rövid jelenetük után őket is tapssal jutalmazta a közönség minden este.
Mohácsi János rendezése is megérdemel egy bekezdést. Annál is inkább, mert ennek részletei is csak fokozatosan nyertek egyre több értelmet – de szerintem negyedik alkalom után is számos izgalmas titkot rejt még számomra. A rendezés modern, de majd’ minden pontjában archaizál. A díszletek, a jelmez, de még a színpadot fedő borítás is jelzésszerűnél erősebben idézi meg az egyiptomi atmoszférát. De nem teszi fel a történetet egy múzeum üvegvitrinjébe, azonban nem is tolakodóan modern. A nyitány némajátéka, a kellékek közt felbukkanó gépfegyver, az ostromgépek, a hieroglifák közt feltűnő tank, hajó és más mai szimbólum közel hozza a történetet. Lassan az is megerősödött bennem, hogy Mohácsinak a háború bemutatása, az abból fakadó pusztítás ábrázolása volt elsődleges mozgatója. Egyszerre patetikus egyszerre borzasztó. E két szélsőség a groteszk minőségében oldódik fel. Az egyiptomi várfal meghasad (no, ez sem az első alkalommal tűnt fel…), amikor hazatér a győztes sereg sok sérültjével, bicegő katonájával. Nem egy egyértelműen győztes sereg vonul be a színre, sőt. Üzenheti azt, hogy egy háborúban talán nincs is győztes… De ritka, hogy a hivatalosan győztes sereg éppen a veszteségén keresztül van bemutatva. A szinte burleszkjelenetté alakuló bevonulás nagyon szemléletessé teszi ezt. A csetlő-botló katonák, elakadó ostromgépek, félholt sebesültek feltárják a háború igazi arcát. Ebben tér el legjobban a konvencionális szemléletű rendezésektől Mohácsié.
Nos, mindehhez kellett nekem négy Aida. Fokozatosan mélyült bennem a megértés, lépésről lépésre kerültem közelebb a szereplőkhöz, teljesítményük árnyaltabb megítéléséhez. Emberkísérletem nagyszerű tapasztalatokat adott. Az évad utolsó Aidájára nem tudtam elmenni, de a vasárnapi matinékezdéskor felnéztem a konyhában az órára 11-kor. Már mindenki készen várja az ügyelő szavát, a zenekari árokban a hangolás különleges mixhangjai lassan elülnek, a muzsikusokra néhány pillanatra két oldalról reflektorfény árad, belép a karmester, és az első üdvözlőtaps felzúg. Elkezdődik a nyitány és… a függöny…
Egy tudományos kísérlet mit sem érne, ha nem lenne ún. kontrollcsoport amihez viszonyíthatunk. Feltételezem, idén senki sem látta ezt a darabot négyszer. Tehát rajtam kívül mindenki más a kontrollcsoport része. Lássuk, mi történt velük? Lisztet, olajat és a cukrot vásároltak, elkapkodták a löncshúskonzerveket, a száraztésztát és a babfőzelékeket… Így jár tehát mindenki, aki nem nézi meg négyszer az Aidát! Egy kétségtelenül erős mellékhatása viszont lett kísérletemnek, s erről is fontos tényszerű tájékoztatást adnom. Ma hajnalban azt álmodtam, hogy ott állok Radames jelmezben a színpadi takarásban. Az ügyelő azt mondja nekem(!), hogy indulhatok be a színpadra. Az ügyelőnek zavaromban csak annyit mondtam, de hát én nem is tudom a szöveget… Nos, tájékoztatom a tudatalattimat és egyúttal a kitartó olvasót is, hogy a szövegtudás mellett alighanem más bajom is lett volna a színpadon…
Kalász Ákos
Az utóbbi képet leszámítva a forrás: opera.hu
