Riport Kőváry Károly atyával

Életrajz

Kőváry Károly 1923. május 10-én született Rákospalotán. Mivel édesapja tanító volt, ezért az elemi iskoláit és az első négy középiskolai évét különböző intézményekben végezte. Az utolsó négy gimnáziumi tanévét töltötte csak egy helyen, szegeden a piaristáknál, ott is érettségizett 1941-ben. Érettségi után jelentkezett a Piarista Rendbe. A Vácott eltöltött noviciátusi év után került a Kalazantinumba, majd pedig a Pázmány Péter Tudomány-egyetemre, matematika-fizika szakra. 1947. június 22-én szentelték pappá.

1948-ban államosították az egyházi iskolákat, ezért ő is lelkipásztori feladatokat látott el; először az Örökimádás, majd pedig a Kőbányai Lengyel lelkészségeken. Amikor 1952-ben a lelkipásztori szolgálatot sem engedélyezték már számára, akkor kezdett el tanítani rendfőnöki engedéllyel. Először Pesterzsébeten, a Kossuth Lajos Gimnáziumban egy évet, majd ezután a Bagi Ilona Gimnáziumban tíz évet, 1963-tól pedig a Fazekas Mihály Gimnáziumban oktatott. Itt a speciális matematikai osztályokat tanította és emellett a vezető tanári feladatokat is ellátta.

Amikor 1991-ben Vácott újra indult a Piarista Gimnázium, akkor elfogadta a tartományfőnök felkérésére az igazgatói feladatot. 1999-ben átadta a vezérbotot a fiatalabbaknak, ettől kezdve csak a tanítást folytatta tovább. Ma 79 évesen is aktív tagja a tantestületnek: matematika fakultációt tanít, verseny szakkört tart, lelkipásztori feladatokat lát el a diákok között.

Öt évtizedes nevelői munka áll mögötte. Mondhatjuk azt, hogy három generációt nevelt, oktatott, hiszen első tanítványainak nemcsak gyermekeit, hanem már unokáit is tanította. Az évtizedek során kiváló tanárokat és tudósokat formált emberré. Nemcsak a matematika oktatásában, hanem a tudományos életben is tevékeny részt vállalt. 1964 óta tagja a Bolyai Társulatnak, ahol 1975-től egészen 1993-ig az alelnöki tisztet is betöltötte. Áldozatos munkáját különböző kitüntetésekkel ismerték el. 1968-ban és 1983-ban Beke Manó emlékdíjat kapott. 1997. június 1-én Göncz Árpád köztársasági elnök a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntette ki. 2001 decemberében pedig öt évtizedes munkáját a Rátz László életmű díjjal ismerték el.

Vác, 2002. június 25.

Riport

Hogyan emlékszel vissza arra, hogy neked, mint kezdő tanárnak milyen volt a kapcsolatod az idősebb kollégákkal?

Igen csak fura dolog volt, mert én fiatalos kinézetű voltam, és amikor először beléptem a tantestületbe ki akartak zavarni. Nem volt kellemes érzés, gondolhatod, és megrettentem a feladat nagyszerűségétől, hogyan fogom megállni a helyem itt. Aztán mi lesz akkor, ha többször is előfordult, hogy ki akarnak majd ebrudalni a tanáriból, pedig hát oda tartoztam. Azután, mikor megismertem őket, akkor már nagyobb baj nem származott belőle, tehát később ez a fogadtatás nem zavart különösebben.

Hősi idők voltak a kezdeti évek a rendszer miatt is; külön nem foglalkoztak velem, mert nem volt nagy az iskola. A szünetekben beszélgettünk, és ezekből ismergettük meg egymást. Ott olyan nagy tekintélyű tanárok nem voltak. A korabeli nevelők közül azonban a legjobbak voltak, mert a fővárosból kiszuperálták a jobb tanárokat Pesterzsébetre, tehát az ottani munkáskerületekbe, hogy ott legyenek, és ne a belvárosi iskolákban. Ilyen módon, jó szellemű tanárokat, de mondjuk nem tudósokat találtam ott, akik ténylegesen tanárok voltak.

Hogyan emlékszel azokra, akik a Fazekasban fogadtak téged?
Ezzel így országosan és sokszor nemzetközileg is nagyra becsült tanárok közé kerültem. Nemcsak a matematikából elismertek, mint a Fényi András vagy Reményi Guszti volt ott. Hanem a más tárgyakban is mint a Lelkes István, aki a Sorbone-on végzett, majd később tanított is ott; akkor nagyon jól képzett és ismert volt a Kovács Géza. Aztán a magyar tanárok közül említhetném a Szentjobbit. Már nem emlékszem a keresztnevére, mert aztán ő hamarosan abbahagyta a tanítást.

Na most az a harci helyzet, hogy én azért kerültem oda, hogy a speciál-matematikai osztályt tanítsam. Akkorra nekem már volt bizonyos matematikai múltam, így tehát nem nagyon rettentem meg a matematikusok között. Később aztán az is kiderült, hogy ki hol tanult és közülük soknak szerzetes iskolai múltjuk volt, tehát eléggé biztonságban éreztem magam. S aztán szerencsémre rögtön sikeres lett a belépés, mert mindjárt mutatkoztak az eredmények. Egyre több gyerek jött hozzánk a spec. osztályba, úgyhogy egy év múlva már a matematikai munkaközösség vezetője lettem. Ezeknek hatására aztán már én is tekintélyesnek számítottam a magam negyven egynéhány évével, innentől akkor már könnyen ment a beilleszkedés.

A matematikusok egymás között megtárgyaltuk, hogy te ezt hogy csinálod én ezt hogyan gondolom, meg így érthetőbb vagy amúgy jobb. Így a bakiknak a helyrehozatala is közösen történt. Az, ami segítséget nyújtott részben nekem is és mások számára is az, hogy ezáltal nagyon jó volt a kollegiális viszony. Tehát nem történt olyan, hogy bárki is azt képzelte volna, hogy ő a nagyfőnök és a többiek meg a tökfejek; ilyen nem volt. A kezdet kezdetétől elfogadott volt az, hogy mindegyikünk becsülte a másikat. Nem kellett attól tartani, hogy ha most elkövetek valami szamárságot, abból nagy tragédia lenne, mert először is ritkán fordult elő és ha megtörtént, akkor is emberségesen el tudtuk intézni.

Három generáció

Mit éreztél akkor, amikor egy egészen új tantestületet kellett kialakítanod?

Soha nem szakadtam el a piaristáktól az úgynevezett üldözött korszakban sem. Rendszeresen bejártam a Mikszáth téri rendházba, és nemcsak a matematikusokhoz, hanem a rétegtársakhoz is. A tartományfőnök felkérése megtiszteltetéskén, elismerésként ért. Másrészt ez mondjuk olyan politikus jellegű döntés is volt. Akkor, amikor én már ide kerültem, nyugdíjas tanárként, nagy matematikai múltal rendelkeztem, többek között a Bolyainak alelnöke is voltam. Az iskolaalapítás gondjai, nehézségei közepett nem kellett mindenki előtt leborulni. A másik rész pedig az, hogy koromnál fogva tiszteletet parancsoló valaki voltam. Számomra biztonságot jelentett az, hogy megmondtam Jelenits Istvánnak: én a matematikához, ahhoz értek, azt szívesen eltanítom, de iskolát még nem vezettem, tehát ha butaságot teszek, nyugodtan váltson le, nem fogok ezen felháborodni. Vácott úgy fogadtak engem, mint közismert matematika tanárt, nem pedig mint kezdő igazgatót. Így nem kezdtek cikizni, hogy nem ért ehhez vagy ahhoz. Ezek miatt a tanári kart is úgy tekinthettem, mint diákokat. Aztán a következő lépés lett az, hogy atyai szeretetemet megmutassam irántuk. Ilyen módon nem volt semmiféle félelem vagy aggodalom sem bennem, sem a többiekben arra, hogy valamit elhibázok-elhibáznak és az helyrehozhatatlan lesz. Egyszóval éreztem magam mögött azt a bizonyos tekintélyt, ami az ember munkáját segíti.

Rendtársaink közül egy így jellemzett téged: Kőváry a hullámtörő,, aki elsimítja a tornyosuló hullámokat. Te is így érzed?

Biztos kapcsolat van a kettő között. Lehet, hogy valóban így van, habitusomból következik, hogy rendszerint nem szólok idegesen az emberekhez. Megfontoltan és inkább kevesebbet szólva beszélek és ügyelek a gesztusaimra. Mondok egy példát. Sokszor piszkál engem a tanári asztalokon hagyott rendetlenség. Azt mondom a kollégának: Te még nem vagy túl a nevelési optimumon. Félig tréfásan, félig komolyan, hogy tegyen rendet az asztalán. Tarts rendet, és a rend megtart téged! Az órára való rohanás: ne akkor kapkodj össze mindent; nem tudod, hogy merre keresd a szükséges tankönyvedet, mert ha tudod, hogy hol kell keresned, akkor már nem leszel ideges, és nem úgy mész be az órára, és így tovább. Tréfásan, és félig komolyan is mondom ezeket a szavakat.

Mennyire kell a tapasztalt nevelőre figyelni, eligazítását megfogadni?

Sokszor érdemes szavaikra odafigyelni, de előfordul, hogy nem szabad bedőlni nekik. Tanári önállóság nélkül nem fejlődik a pedagógia. Enélkül nem tud kibontakozni a tanár ember. Emlékszem arra, hogy pl. a cos-tételt máshogy tanítottam, mint ahogy szokásos volt. Jött a szakfelügyelő, és azt mondta: ez nem jó. Mondom neki: Miért nem jó? Nézd meg az egyes lépéseket, és ahol nem jó, ott tedd meg az észrevételedet. Nem a szokásos.- Nem a szokásos-mondom-, de jó és egyszerűbb, mert a logaritmus táblázat használatához közelebb van. Ugyanis a cos-tétellel abban az időben sokat kellett vacakolni. Amikor a Fazekasban az új speciális osztályt kellett indítanunk, annak tanmenetét, anyagát, mi dolgoztuk ki közösen. A szakfelügyelet olykor beleszólt, de a hatékonyság és az eredmények mellettünk szóltak. Tehát azt tehettük, ami szerintünk jó. Egyetlen korlát az volt, amikor a gyerekekre alkalmaztuk, hogy beválik, vagy nem válik be.

Szükséges a tanár számára az egészséges öntudat, nem szaladgálhat minden problémájával a tapasztaltabbhoz. Bizonyos idő akkor már eltelt, hiszen akkor, amikor a Fazekasba kerültem, már 13 év volt mögöttem, tehát volt bizonyos tapasztalatom, a nagyon gyengékkel való foglalkozás területén is. Bizonyos mértékben kiforrott dolog állt mögöttem. A Fazekasban, amikor munkaközösség-vezető voltam, akkor a beosztott tanárok jól képzettek, lelkiismeretesek voltak, mindegyik ténylegesen jót szólt. A kedélyképzésre is adtunk, úgy, hogy összejöttünk bulikra, vacsorákra, zarándoklatra. Roppant egységes közösség volt, és biztos voltam benne, hogy nem történik ott olyan jellegű dolog, amiből valami baj származhatna. Mindegyik ugyanúgy gondolkozik a munkáról, meg mindenről, mint én. Hozzá voltam szokva, hogy nem kellett nekem bokszolni, hanem jó szóval elintéztem, és utána együtt örvendeztünk a sikernek. Végeredményben a sikereket a speciális-matematikai osztály, és azoknak a gyerekei hozták. De az általános iskola alsós gyerekeivel nem lehet brillírozni, azok a kerületi gyerekek voltak, akik oda kerültek. Azt is kifejtettem, hogy álljon meg a menet; a tanárok itt ugyanolyan munkát, sőt talán még jobbat végeznek. Ez a megbecsülés nagyon jól esett a tanároknak és a nevelőknek, erősítette az egymás iránti bizalmat.

A váci tantestületben is ezt az összetartozást érzem. Az érettségi találkozókon találkozom a régi kollégákkal és a diákokkal szintén és köztük is megtapasztalom ezt. És ténylegesen az emberek én úgy tapasztaltam, hogy szeretik egymást. S akkor, amikor valamelyik bajban van, különösen a hölgyek esetében, segítőkészséggel találkozom; akár a neveléssel, akár más problémával kapcsolatban is. Tehát az együttérzés az, ami nagyon jó.

Sokan csodálnak munkabírásod és tapasztalatod miatt. Hogyan fogadod ezt a közeledést?

Hát igen, két dologra kell odafigyelni. Egyrészt arra, hogy vigyázzon a tekintélyére, de ezzel a tekintéllyel ne éljen vissza. És ne legyen senki ellen irányuló. Mert sokszor az történik, hogy némelyik fiatal dörgölődzik egy öregebbhez, akinek megvan tekintélye. Aztán ennek a hátterében használja ki a furkálódást. Kifejezetten ügyelek arra, nehogy valamilyen formában az igazgatást összehasonlítsam a korábbival. Azt mondjam, hogy bezzeg az én időmben. Erre kritikát soha nem mondtam és nem is mondok, hanem a tekintélyt erősíteni kell, mert úgyis olyan múlandó dolog. A másik pedig az, hogy képeznie kell magát az embernek, olvasni, együtt élni a fejlődéssel, nehogy azt mondhassák, hogy vén, szenilis, mit beszél ez, hol van ettől, azt se tudja, hogy miről van szó. Akkor viszont jobb, hogyha hallgat.

Érzem, hogy nincs meg már bennem az a munkabírás, mint régen volt. Tehát én olyan dolgokat nem vállalok el, amiről már, úgy érzem, hogy káros. Ezt a koránál fogva az ember meg is teheti.

Pl. korrepetálást nem vállalok. Néhány éve még türelmesebb voltam, ma már idegesítene engem, hogy egy törtet nem tud összeadni. A fakton is, akik oda járnak, és akik gyengébb képességűek, nehezen fogadom el, hogy a jobbakat fékezik. Régebben talán ilyen nem fordult elő, volt hozzá türelmem. Nyolcvan év felé, és talán korábban is az embernek már önkritikával kell rendelkeznie, hogy ezt még tudom, azt viszont már nem. És amit nem, ott az ember azt mondja, hogy abba kell hagyni.

Mennyire érzed a tapasztalat jelentőségét a diákok között?

Azt tudtam, hogy ezek nem fazekas-béliek. Tehát eleve már nem lehetett föllépni olyan igényekkel, mint amivel a Fazekasban a gyerekekkel szemben fölléptem. Más volt ott a helyzet, bizonyos értelemben tulajdonképpen én nem tanítottam.

Ellenőriztem meg irányítottam a gyerekek munkáját, vezettem őket a felismerésben. Tehát a gyerekek hozták a problémát és közösen megbeszéltük. Egy-két téma kivételével nem adta le matematikai anyagot, tehát prelegálás nem történt. Akkor az volt a ravaszság, hogy olyan feladatokat hozzak, amellyel a diák érdeklődését fölkeltsem, és azután gyerünk erre-arra-amarra, s akkor ő fedezte fel a lehetőségeket és összefüggéseket. A váci diákok között ezt nem lehet használni. Itt bizonyos alapdolgokat, ha kell, ha nem kell, meg kell tanulni, csakhogy az a baj, hogy a legtöbbjük nem is akarja. Ez a nem akarom a legnagyobb baj. És amikor a szülőkkel beszélek, megoldást csak a korrepetálásban kerestek és találtak. A korrepetáló tanár a következőképpen jár el. Megkérdezi és megnézi, hogy a gyerek milyen házi feladatot kapott, és azt ott megcsinálja a gyereknek. A gyerek előtt, de tulajdonképpen ő oldja meg. És ezzel az ügy el van intézve. A diák ebből semmit az égvilágon nem tanul.

Még tavalyelőtt volt egy gyerek, akivel foglalkoznom kellett. Nem tudta megoldani a másodfokú egyenletet. De nemcsak ezt, hanem semmit sem tudott. Nem ezzel kezdtem. Egészen az elejével, a műveletekkel, ezeket tessék elvégezni. És hozzá egy rakás példa. És akkor megint lassan-lassan tovább. Úgyhogy két hónap alatt a nyári időben reggel bejött, ministrált, utána megreggeliztünk, és délelőtt 2,5-3 órát feladatokat oldott meg. Ki is kupálódott. Csak ilyen módon lehet. De ő akart.

Egy évvel korábban ketten is hasonló cipőben jártak, csak ők nem akartak. Eljöttek, ott részt vettek, de amiket előírtam nekik, hogy ezeket holnapra vagy holnap utánra tessék megcsinálni, és akkor megbeszéljük, az elmaradt. Tehát az, hogy eljön a gyerek, az még semmi. A feladatokat meg is kell oldani, egyéni munkával. Ez a legtöbb esetben nem megy.

Föladtam nekik egy házi feladatot a régi anyagból is.

Például 2x + 7y = 20; 3x + 4y = 2, mennyi az x, mennyi az y? Ilyen egyszerű, két ismeretlenes egyenletrendszert. És törteknek az összeadását. És nem ment. Azt mondtam nekik: hogyan akartok ti logaritmussal, meg trigonometriával foglalkozni, amikor ilyen bajotok van? A harmadik alkalom után azt mondtam, hogy amíg nem készítitek el a kijelölt feladatokat, addig ne jöjjenek. Nem is jöttek.

Köszönöm a beszélgetést!

Vác, 2002. június 25.

Forrás: az iskola régi honlapja, készítette: Nyeste Pál SchP, szerkesztette: Gutbrod András