Nyári emlékek - spanyolországi biciklitúra
Király Bálint tanár úr idén érettségizett osztálya nagy útra vállalkozott. Tavaly 1086 km-t tekertek Nagykanizsáról Cherascoba, ebben az évben tovább folytatták az utat Peralta de la Sal-ba, a piarista rendet alapító Kalazanci Szent József szülőfalujába július 21-től augusztus 1-ig.
Vác – Cherasco – Peralta de la Sal
21. szerda: Vác – Cherasco
Az igazi piarista túra veteránok már biztos tudják, ám minket meglepetésként ért a fehér kisbusz ama sajátossága, hogy a rádió egy 4 jegyű számkombinációval hozható működésbe. Mivel időnk volt bőven az egész napos út során, kreatívabbnál kreatívabb opciók jutottak eszünkbe. Már bőven Olaszországban jártunk, és Pali már kívülről fújta a kézikönyvben lévő biztosítékcsere táblázatot is, mire a hős Lóri (kétszer is) megfejtette a kódot. (xxxx… az utókor kedvéért - sem írjuk meg - szerk.mj.)
Ehhez hasonló izgalmak színesítették az egész napos autókázásunkat Vácról Cherasco-ba, ahol a 2021. c tavalyi túrája befejeződött.
22. csütörtök: Cherasco – Pietraporzio (109 km)
Reggel részt vettünk a misén, mely után útnak indultunk, immár biciklikkel. Biztos létezett eddig a piarista túratörténelemben defekt rekord, nos ezt most Benő az első 200 méteren megdöntötte…
Lassan emelkedett előttünk az út, és miután a köd felszállt, láttuk a minket körülvevő gyönyörű hegyeket. A hegyekből érkező Stura folyó jéghideg - Ani szerint kellemesen langyos - vizében fürödtünk, melyet egy meleg ebéd követett.
Ez után tovább folyattuk az emelkedést, és estére 1400 méteren találtuk magunkat. Szerintem a napunk egyik fénypontja volt, mikor az érkezés pillanatában megkaptuk azokat a bizonyos sms-eket… Természetesen meg is ünnepeltük este egy speciális Pont Party keretein belül, miután Lóriék sátra egy szempillantás alatt lakhatóvá vált. A túra egyik legszebb táborhelye volt ez egyébként, két hatalmas hegy között, közvetlenül egy vízesés mellett.
23. péntek: Pietraporzio – Laragne-Montéglin (135 km)
Egy gyors reggeli után tovább folytattuk utunkat a hegyen felfelé. A francia határ volt előttünk a hegy tetején, ami önmagában is elég motiváló erő lenne. Ehhez kapcsolódott még a tény, hogy bizony a PCR teszteknek, amik a beutazáshoz kellenek, van egy lejárati idejük. Nos, a mai nap Regő rekord idő alatt tette meg a hágó hátralévő meredek, szerpentines részét, és gurult át a határon 2000 méter magasságban, még időben. Itt a határon együtt ebédeltünk. Biztosan állítom, hogy Ákos a túra legjobb, speciálisan fűszerezett halpástétomát készítette, hiszen mind elfogyott egy szempillantás alatt. De olyan éhesek voltunk már addigra, hogy szinte a köveket is megettük volna… Szinte.
Itt készítettünk csoportképet 2021 méter magasan,
majd legurultunk a ’túloldalra’ immáron Franciaországban. Estefelé a csapat egyik fele ellátgatott egy kilátóhoz, ami - bár nem teljesen érte meg a kitérőt – gyönyörű helyen volt, kilátással a tóra, ahol előtte fürödtünk és ebédeltünk. Viszont a kitérő miatt későn értünk a táborhelyre, és már éjfél is elmúlt, mire elaludtunk. Itt már inkább nem is bajlódtunk a sátorállítással.
24. szombat: L.M. – Althen-des-Paluds (125 km)
Reggel elfogyasztottuk a túra első bagettjét, aminek még a gluténmentes szekció sem tudott ellenállni. Majd tovább haladtunk, hátrahagyva a kisbuszos csapatot, Domát és Lórit. Az egyik legszebb fürdőhelyet látogattuk meg ma: egy kristálytiszta vizű folyót, gyönyörű vízeséssel és sziklákkal. Turista látványosságnak tűnt, ez azonban nem tartott vissza minket attól, hogy törülközőkkel és tusfürdőkkel vonuljunk le a partra. Miután kipancsoltuk magunkat, és Regő is túlélte a sziklaugrást, tovább indultunk.
Provence dombos vidékén tekertünk, gyönyörködve a levendulaföldekben, olajfákban és szőlőültetvényekben. Estére megérkeztünk az első szállásunkra, a Pellet családhoz Althen-des-Paluds-ba, ahol egy minden szempontból meglepő kertipartival fogadtak minket (a szállásért köszönet Vass Ildikó tanárnőnek). Mindenesetre nagyon jól esett a zuhany, a vacsora, de főleg az, hogy este vártak minket…
Éjszaka a kert különböző pontjain aludtunk, a trambulinban, füvön, napágyon, egészen a hajnali kakaskukorékolásig. Legaláb korán kezdhettük a napot.
25. vasárnap: A.P. – Sommieres (90 km)
Miután rendbe tettük a kisbuszt, és énekeltünk Eric szülinapos kislányának, megkezdtük hajmeresztő rohanásunkat Avignonba a vasárnapi misére. Ákos és én valahol Avignon külvárosában maradtunk le, és tévedtünk el egy piros lámpánál. Innentől annyira nem siettünk, a zsúfolt sétálóutcákon nem is lehetett volna. Mindenesetre a többiek elérték a misét, mi pedig valahol a prédikáció közepén estünk be.
A szentmise után, ahogy kell, a tér közepén kiteregettük a vizes ruháinkat, majd megreggeliztünk. Utána következett egy rövidre tervezett szabad program, ahol mindenki szétszéledt és szuvenírkeresésbe, városnézésbe kezdett. Pali és én összebarátkoztunk egy kedves, volt bicikliversenyző eladó bácsival, és ha másért nem is, ezért megérte mesés’ ajándék hűtőmágneseket venni.
Avignon után Pont du Gardhoz mentünk, ahol megcsodáltuk a római kori vízvezetéket, majd fürödtünk a folyóban. Ebéd után hagytuk el a park területét autóstul, és indultunk tovább. Még lehet fogadásokat kötni, hogy érkezik-e csekk a parkolóból.
A mai nap Nimes előtt néhányunk találkozott két bizonyos magyar emberrel, és Margit nevű négylábú társukkal. Úgy éreztük, nem örülne a páros, ha pontos adatokat közölnénk velük kapcsolatban, de annyi elég, hogy jó volt velük összefutni.
Ma este Sommieres-be értünk, ahol közösen főztünk vacsorát. Mielőtt ettünk, engem is felköszöntöttek – idén franciául – és koccintottunk is. Nagyon jól esett a videó, amit kaptam, a dinnye, meg a sok 20-as szóvicc egész nap… :) de tényleg. Kis éjszakai városnézés után szintén egy folyóparton aludtunk, sátrak nélkül.
26. hétfő: Sommieres – Saint Pierre la Mer (130 km)
Eseménytelenül telt a délelőtt, csak enni álltunk meg Montpellierben. Ez után értünk le a tengerpartra, aminek természetesen mindenki örült egy kicsit. Fürödtünk, kagylót szedtünk, pihentünk. Akkor nagyon nyugodt délutáni programnak tűnt, de mostmár csak úgy emlékszem vissza rá, mint egy vihar előtti csendre.
Két csapatban indultunk tovább az esti táborhely felé, ami eredetileg is Saint Pierre la Mer-ben lett volna. Ezen az estén történt a baleset, amiről azóta biztosan mindenki értesült, így talán nem is szeretném részletezni. Biztos vagyok benne, hogy egykönnyen nem felejtem el, amit láttam, és azt az érzést, hogy még soha életemben nem ijedtem meg annyira, mint akkor.
Aznap este az előrébb lévő csapat talált szállást éjszakára; egy Solange nevű néni befogadott minket. (Ezúton is nagyon hálásak vagyunk érte, valamint Vass Bálint atyának, akit legmélyebb álmából keltettek, hogy fordítson franciát. Köszönjük!!) Hajnal felé feküdtünk le, aztán 5 óra tájban Ákos hívott minket, miután megvolt a vizsgálat. Ekkor kicsit megnyugodtunk.
27. kedd: S. Pierre la Mer – Pezilla (120 km)
Reggel viszonylag hamar összepakoltunk, és lementünk a tengerpartra. Csak beszélgettünk, reggeliztünk, sétáltunk. Mindenki elég megviselt volt, de úgy döntöttünk, hogy folytatjuk az utat.
Én írtam naplót útközben, abból írom most ezt a beszámolót is, de a mai napra csak annyit jegyeztem fel, hogy „…dinnyét ettünk egy kisvárosban, aztán ebédre szalámis nápolyit dobtunk össze. Este meg a polifoam-ot egy hangyabolyba terítettük véletlenül és későn vettük észre...” Szóval látszik, hogy talán nem ez volt a túra legjobb hangulatú napja.
28. szerda: Pezilla – Bolquére (70 km)
Nem segített a helyzeten, hogy egyáltalán nem volt pihentető alvásunk, mert – bár egész idő alatt megúsztuk eső nélkül – aznap éjjel elkapott minket egy kis zápor, és még hajnalban nekiálltunk sátrat állítani, páran pedig a kisbuszba húzódtak be inkább. Szóval reggel kipakoltuk az egész kisbuszt, és rendet tettünk.
Aznapra volt tervezve a legnehezebb szakasz: 1600 méterre kellett estére felérnünk, a Pireneusokon át. Ígyhát csak egy futó látogatást tettünk az ún. Les Orgues d’Ille-sur-Tet-ben, ami egy löszfalas rész a hegyoldalban. Szintén turistalátványosság, amire jegyet kellett volna vennünk. Na most, mi ezt megpróbáltuk megúszni, és csak úgy besétálni. Miután ez nem jött össze, és nem voltak velük igazán barátságosak, Bálint úgy döntött, hogy ő a kijáraton besétál, mert mi rossz történhet. Mi csak néztük az akciót, ami sajnos nem kerülte el a helyi szekuritis bácsi figyelmét, aki egészen addig fákat aprított a bejáratnál. Azonban miután észlelte az illegális behatolást, úgy ahogy volt, fűrésszel a kezében indult Bálint után. Ekkor döntöttük úgy, hogy ez inkább mégsem éri meg, és mi már nem mentünk be. Néhányunkat persze nem hagyta nyugodni, hogy így kitoljanak velünk, és egy domtetőre felmászva meglesték a löszfalakat.
Ezután gyors látogatást tettünk az egyébként gyönyörű Villefrance de Conflent-ben, és elkezdtük megmászni az emelkedőket. Mindeni a saját tempójában haladt a következő 30 kilóméteren, mert tényleg kemény szakasz volt. Mindemellett a kilátásból nem érzékeltük, hogy milyen magason is vagyunk, mert egy idő után a körülöttünk lévő hegyeket nem láttuk. Ugyanis a szerpentin vége felé felértünk egy felhős, ködös részbe, ami mindent eltakart. A hegytetőn kb. 13 fok volt, ami azért eléggé nagy váltás a tengerparti 30 fokhoz képest.
Bár még volt hátra 10 kilométer a napi távból, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk tovább, mert ránk fér egy nyugodt, hosszú alvás. Szóval egy nagy mezőn sátraztunk a köd közepén, és elfogyasztottuk a még jó néhány napig emlegetett „mindenféle konzervet beledobtunk” tésztát.
29. csütörtök: Bolquére – Ponts (140 km)
A reggeli látvány elképesztő volt. Este ugyanis a felhők, meg a köd eltakarta, hogy mi is van körülöttünk. A képek magukért beszélnek.
Még délelőtt átértünk Spanyolországba, ahol a többi határhoz hasonlóan csak egy tábla jelezte, hogy átértünk. Szép, dimbes-dombos, emelkedős rész következett, amivel nem is lett volna baj, viszont mindent megnehezített, hogy szembeszeleink voltak, amik rendesen kifárasztottak.
Az aznapi ebédet egy fedett garázsban fogyasztottuk el egy bevásárlóközpont mellett. A menü hideg tésztából, háztartási kekszből, pesztóból, Tónikából és persze a konzverves esti vacsoránkból állt.
Délután megálltunk fürödni, majd Ákos hívott minket és vele beszélgettünk egy kicsit. Estére kiértünk a Pireneusokból, és a táj inkább dombosra váltott. Az éjszakát egy folyóparton töltöttük, egy gát mellett, szintén sátor nélkül. Emlékszem, hogy gyönyörű volt az ég, csomó hullócsillagot láttunk.
30. péntek: Ponts – Peralta de la Sal (100 km)
Rekord időben, 6-kor keltünk, és 8-kor már indultunk is az utolsó 100 kilométerre. Délelőtt beértünk egy városba, ahol én defektet kaptam. Ez csak azért érdekes számomra, mert érzékeny búcsút kellett vennem a belsőtől, ami az első túra óta kísért.
Ebben a városban véletlenül elhagytuk Anikót, és beletelt egy kis időbe, mire újra összetalálkoztunk. Majd a város határában az egyik utolsó utcában megmásztuk azt a brutálisan meredek emelkedőt, amilyet én még nem láttam azelőtt. A városból kiérve már érződött, hogy bizony meleg lesz aznap, és a Nap már akkor is keményen tűzött. Palival itt egy kicsit eltévedtünk, ugyanis a Google Maps néha mutat olyan utakat, amik a valóságban nem igen léteznek, így kerültünk egy kukoricaföld kellős-közepére. Tekintettel arra, hogy az országúti és a kavicsos földút nem kompatibilis egymással, ezen a szakaszon toltuk a biciklit egy jó órát.
Mikor kiértünk a fűútra, már nagyon meleg volt. Előttünk a forró aszfalt hullámzott, az út mellett sárga, száraz fű, löszfalak voltak. Betérve egy városba, megpillantottunk kb. 3 négyzetméternyi árnyékot egy kapubeálló előtt. Természetesen azonnal letelepedtünk és eszegetni kezdtünk. Így talált ránk a hazaérkező néni, aki bár nem beszélt angolul, hatalmas lelkesedéssel invitált volna be minket. Hogy egy italra, vagy egy zuhanyzás erejéig, az nem derült ki pontosan a metakommunikációjából, de mindenesetre értékeltük az igyekezetet. Sokáig haladtunk tovább, míg nem egy parkolóban megláttuk a kisbuszt. Ebben a parkolóban ebédeltünk: Doma és Lóri csinált főtt tojást. Kis pihenő után tovább indultak, én meg ekkor vettem észre a 2. defektem. Kiderült, hogy volt egy kis fémdarab a külsőben, ezért lyukadt ki a második belső is ilyen hamar. Az utolsó 20 kilométer volt még hátra akkor, amit én nagyon rosszul bírtam, az a hőség nagyon kivette minden erőm. De Benő megvárt, legalább nem egyedül mentem.
Az utolsó egy-két kilométert Peralta de la Sal előtt már együtt tette meg az egész csapat, így gurultunk be a faluba, dudálva, csöngetve, kiabálva, nevetve. Így, ezzel az aznapi távval lett meg a végleges, 1100 km.
Miután pezsgőztünk egyet, és Lóriék a gólyatábor alternatív bulijának legkülönfélébb opcióit is felvázolták, csináltunk egy közös képet a táblánál. És bár Ákos nem lehetett ott ennél a mozzanatnál, szándékosan tartja mindenki egy-egy holmiját a kezében. Egy kereket, egy pedált, egy könyvet…
Aznap este az ottani piaristáknál volt a szállásunk, akik körbevezettek minket. Vacsoráztunk egyet a helyi kocsmában (étteremben?), és valószínűleg az éves bevétel rekordját döntöttük meg aznap este. Mert azt tudni kell Peralta-ról, hogy kb. 100 fős falu ott, Spanylországban. Ezután a kisbuszba való bepakolás következett. Persze a kipakolással kellett kezdeni, és így mindennel együtt több, mint 2 óránk ment rá. Legendás aláfestő zenénk lett Korda György támogatásával a ’Nem vagyok ideges…’ kellemes dallama.
31. szombat: Peralta – Cherasco / 01. vasárnap: Cherasco – Vác
Az utolsó két napot autóban töltöttük. Korán reggel indultunk el Peralta de la Sal-ból, és csak Vic-ben álltunk meg vásárolni, valamint Narbonne-ban a kórházban, ahol Ani és Bálint bemehetett Ákoshoz egy órára. Késő estére érkeztünk vissza Cherasco-ba. 11-kor állítottunk be abba az ominózus pizzázóba, ahol a tavalyi túrán vacsoráztunk. Csatlakozott hozzánk a vendégátó atyánk, és így 9-en megettünk – emlékeim szerint – 14 pizzát.
Másnap szintén korán indultunk hazafelé. Padovában megálltunk misére, majd felvettünk egy kedves kis stoppost, B. Réka személyében. Egész nap csak egyszer vagy kétszer álltunk meg, az út nagy részében ettünk, meg aludtunk. Persze Bálintot kivéve…
A legnagyobb történés az volt, hogy a jobb indexünk nem működött, így újra előkerült az a bizonyos kézikönyv, ami az út elején, egyfajta keretes szerkezetbe foglalván kalandjainkat.
/ Magyaros Réka, 2021. c
