Zarándoklat az El Caminón

Két diákunk a nyáron végigjárta az El Caminót. A testet és lelket is építő út élményeiről, motivációikról mesél egyikük.

Írta: Fenyvesi Johanna

Nagymamám régóta súlyosan beteg. Az állapota fokozatosan rosszabbodik, öcsémmel egyre többet veszünk részt az ápolásában. Sokszor próbálom apró ajándékokkal meglepni: rajzokat, hímzett kispárnát, kerámiacsészét készítettem neki. De olyan jó lenne meggyógyítani! Hogyan lehetne jól imádkozni érte? A Caminon zarándokolva sok mindenre megkaptam a választ, és még ha nem is lett Nagymamám jobban, a szívébe biztosan elértek az imádságaink.

Májusban 18 éves lettem, öcsém Csanád, pedig ugyanebben az évben töltötte be a 14-et. Szüleim még télen kérdezték tőlünk, mit szólnátok, ha elmennénk egy 800 km-es zarándoklatra? Talán tehetnénk így valamit Nagyikáért... Úgy döntöttünk hárman megyünk, anyukám, öcsém és én. Nagyon lelkesek lettünk, és azonnal nekiláttunk a szervezésnek. Sokat hallottunk mások Camino-kalandjairól, beszámolókat, cikkeket olvastunk. Aztán tavasszal a beteg nagymamám állapota nagyon rosszra fordult. Már azt fontolgattuk, hogy nem megyünk sehova, hiszen anyukám minden héten több napot töltött az Ő ápolásával, amiben mi is rendszeresen besegítettünk. Aztán kicsit jobban lett. Ekkor úgy éreztük, ez az út elsősorban arról fog szólni, hogy az Ő jobbulásáért zarándokoljunk és imádkozzunk.

A Camino de Santiago, mely Európa legnépszerűbb zarándokútja, idősebb Szent Jakab sírjához vezető többféle hosszúságú és nyomvonalú zarándokútvonalak összessége. Santiago de Compostelában, Galícia tartomány fővárosában Szent Jakab sírja fölé a XI-XII. században hatalmas katedrálist építettek. Régen a vándorok itt kezdték a zarándoklatot, azaz pont fordítva, mint manapság. Az utunk során találkoztunk néhány zarándokkal, aki így haladt, velünk szemben. Egész Európát behálózzák a Szent Jakab-utak, a legkeletibb kiindulási pont éppen Budapest. Létezik Camino del Norte, Camino Primitívo, Camino Inglés, Camino Frances és még sok másik is. Mi a legutóbbit választottuk, a francia utat. Hosszas utánanézés után úgy döntöttünk, hogy Pamplonából fogunk indulni. Kiszámoltuk, hogy lenne a legegyszerűbb és legköltséghatékonyabb odautazni, ezért repülővel és vonattal mentünk a kiindulási pontra.

Úgy gondoltuk, hogy a felszerelésünket illetően nagyon felkészülten szeretnénk menni, a pontos útvonalat és a szállásokat illetően pedig teljesen a pillanatnyi helyzetre és a megérzéseinkre fogunk hallgatni. Utólag visszagondolva mindkettő nagyon jó döntés volt. A felszerelésnek szerintem egyszerűnek, viszonylag olcsónak és nagyon kevésnek kell lennie. Mi fejenként egy kis hátizsákkal mentünk 29 napon keresztül. Anyukámmal időnként ezt a kis hátizsákot is rettenetes nehéznek éreztük, a végére szinte a testrészünkké vált. Öcsém, aki sose fáradt el, - volt olyan, hogy még futott is egy kicsit 20-30 km gyaloglás után, - többször cipelte anyukám hátizsákját is...:) Láttunk olyan vándorokat, akik kétszer akkora csomagot cipeltek, mint mi, mindenféle főzőkütyüt és felszerelést, kiskocsit vittek. Mi összegezve úgy látjuk, tökéletesen meg lehet lenni ezek nélkül is. Előre kigondoltuk, hogy majd minden nap mosunk és főzünk. Így nem kell annyi ruhát cipelni, és azt eszünk, amit szeretnénk. Persze mindig a pillanatnyi helyzethez kellett alkalmazkodnunk, ugyanis volt olyan hely, ahol nem volt konyha, vagy nem tudtuk hova akasztani a ruhákat száradni, ott más megoldást kellett találnunk.

Az időjárás igen szélsőséges volt. Az első héten folyamatosan ömlött az eső, gyakorlatilag a reggeli indulás után fél órával minden esőkabát ellenére csuromvizesen gyalogoltunk a délután 3-4 óra körüli megérkezésig. Volt olyan falu, ahol reggel 6 fok volt júniusban. Az út gyakorlatilag egy sártenger volt, vagy egyszerűen állt benne a víz, mint egy vályúban… Hát erre nem voltunk felkészülve, többször nagyon fáztunk és a ruháinkat, cipőnket sem tudtuk megszárítani. Nem valami kellemes a reggeli hidegben vizes cipőben indulni :). A legfontosabb különben a jó minőségű és jól bejáratott, nem vadonatúj cipő. Többen azt mondták, hogy ennyi gyaloglás után ki lehet majd dobni a cipőt... mi még most is használjuk, tulajdonképpen semmi baja nem lett. Azt hiszem fontos az is, hogy úgy álltunk mindenhez, hogy itt nincs helye nyavalygásnak.

Repülővel érkeztünk Barcelonába, onnan vonattal mentünk Pamplonába, ahol rögtön kipróbáltuk a tájékozódóképességünket és a megérzéseinket. A vasútállomáson ugyanis senki nem tudta, hol van a fő zarándokszállás és amúgy is spanyolon kívül nem beszéltek a helyiek más nyelven. Elindultunk valamerre, amiről úgy gondoltuk jó lesz. Másfél óra gyaloglás után megtaláltuk a 90 fős teremszállást, ahol a kapuban egy zebegényi ismerősünk jött szembe velünk. És nem ez volt az utolsó különleges találkozásunk. Mivel nagyjából térkép és okostelefon nélkül mentünk, nagy hasznát vettük a mindenféle fésűs kagyló jeleknek. Ez a gyönyörű forma a Camino jelképe. Amikor a Credencialt, a zarándokútlevelet kiváltják, sokan vesznek egy ilyen kagylót is, és a hátizsákjukra akasztva viszik. Ebbe az útlevélbe pecsételnek a szálláshelyeken és ezt kell majd bemutatni Santiagoban, hogy kapjunk egy díszes bizonyítványfélét, arról, hogy mennyit gyalogoltunk. Ilyen kagylómotívumok rézből, kerámiából, műanyagból, kőből végigkísérik az utat, ezeket követve tulajdonképpen nincs szükség egyébre. Navarrában még minden nagyon tiszta és rendezett, megbecsülik és segítik a vándorokat, közeledve Santiagohoz már kicsit változik a helyzet a környék szegénysége miatt is.

A Camino útjai nagyon változatosak. A gyönyörű, vadregényes erdőtől a sziklákon vezető ösvényeken át az alföldszerű fák nélküli sík vidékekig minden előfordul. Általában a vándorok a szép útszakaszokat fotózzák, ezért mi is eléggé meglepődtünk azon, hogy vannak nagyon lehangoló gyártelepeket átszelő szakaszok, lakatlannak tűnő falvak és autópályák mellett vezető zajos és szmogos utak is. A helyi lakosok a legmeglepőbb útszakaszokra, falvak bejáratához, vagy nagyon nehezen megközelíthető erdős részeken kis asztalkákat helyeznek el napernyővel, gyönyörűen megterítve: aszalt gyümölcsök, csoki, víz, sütemények sorakoznak letakarva egy kis adományládikó kíséretében. El sem tudom mondani, ez mennyire jól esett időnként! Túl sok élelmiszert nem lehet cipelni, a vizünk állandóan elfogyott, mert sokszor nem voltak kutak, így az ilyen mini oázisasztalkák életmentőek voltak. Mindig azon gondolkoztunk, hogy a bokorból valaki biztos figyel, és ha elmegyünk feltölti az asztalt, de ezt egyszer sem tudtuk kilesni.

Úgy döntöttünk, hogy mindig a zarándokoknak fenntartott tömegszállásokra fogunk menni. Ezek a szállások sokszor bencés rendházak voltak. Nehéz megtalálni őket, de minden fáradtságot megér. Talán ezeken a szállásokon értek bennünket a legmaradandóbb élmények. Kicsit furcsa is lenne kétágyas panziószobában lakni egy ilyen úton. Ez azt vonja maga után, hogy igyekezni kell napközben, mert ezek a szállások hamar megtelnek. Voltunk 30 fős szobában, de 90 fős teremben is. A füldugó tényleg nem árt, mert ha ennyi emberből néhányan elkezdenek zörögni, pakolni vagy horkolni, akkor nem nagyon lehet pihenni. Ezért nagyon fontos, hogy ne vigyünk zörgős zacskókat - a többiek miatt. Sokan írják, hogy nincs Camino ágyi poloska nélkül. Itthon nagy nehezen beszerzett anyukám egy ágyi poloska elleni sprayt, amit végig cipeltünk, de egyszer sem volt poloska az ágyunkban. Ebben nagyon szerencsések voltunk. Kellemetlenebbül érintett bennünket, hogy a rengeteg olasz zarándok a habitusuknak megfelelően igencsak zajosan létezett. Az utakon már kilométerekkel előbb lehetett tudni, ha csapatba verődött olasz zarándokok vannak a közelben. Este pedig jó kis olaszos pastafőzéseket rendeztek, borozgattak és hahotáztak, amit többszöri kérésre sem mérsékeltek. Még anyukámat, aki élt Olaszországban is meglepte ez.

A szállásokra visszatérve, a legnagyobb élményünk a kolostorokban berendezett donativo szállások voltak. Ezeket az egyház tartja fenn, nem az önkormányzat, és önkéntesek, volt caminosok dolgoznak benne. A lényege, hogy nem úgy működik, hogy befizet a zarándok 5-10 eurót, és befekszik egy ágyba, hanem közös programmal töltjük azt a néhány órát az érkezéstől a lefekvésig. Ez közös imádságot, közös főzést, éneklést jelent, és mindenki annyi pénzt dob be egy dobozkába, amennyit megengedhet magának. Ebből vesznek másnap a következő zarándokcsoportnak élelmet. Az egyik ilyen helyen, egy ősrégi templomban voltunk elszállásolva, ahova egy szűk kő csigalépcsőn lehetett feljutni. Este a karzatra hívtak bennünket, ahol mindenki a saját nyelvén elmondta, hogy miért zarándokol. Minket persze senki nem értett, mi viszont értettük az angolul, németül és olaszul beszélőket. Nehéz az egészet leírni, többen sírtak. Aztán egy lány nagyon szépen énekelt, valakik meg gitároztak; róluk később kiderült, hogy minden nap az utcán énekelve keresik a következő napra való pénzüket. A "szertartást" egy önkéntes koordinálta - akiről az derült ki, hogy 40-szer járta végig a Caminót, többször lóval - nagyon meghitten. Mindenféle nyelveken kinyomtattak egy imádságot, melyet felváltva felolvastunk. Azt hiszem, ott néhány pillanatig olyan egység alakult ki azok, az egymás számára teljesen ismeretlen emberek között, amit nehéz szavakba önteni.
Ezután egy hatalmas ódon konyhába mentünk, ahol a hihetetlen karizmatikus Pepe, a fő szállásadó-önkéntes vezetésével egy háromfogásos vacsorát készítettünk 30 ember számára. Mindenki megnyalta utána mind a tíz ujját, annyira finom volt.

Mindenki máshogy osztotta be a napját. Mi előre megvettük a vissza repülőjegyünket, ezért nem engedhettük meg magunknak azt, hogy mondjuk, 15 km után úgy döntsünk, ezen a szép helyen megállunk. Tudtuk, hogy ha szeretnénk elérni a repülőnket, napi 28-30 km-t kell átlagosan gyalogolni. Volt persze olyan nap is, amikor 40 km-t mentünk, és még el is tévedtünk a tűző napon, plusz 6 km-t mentünk még. Azt hiszem, az volt a legnehezebb nap. Minden reggel fél 6-kor indultunk, még teljes sötétben, néha sűrű erdőben, néha ködben. 3-4 között értünk a következő állomásra, ahol legelőször mostunk, aztán elmentünk boltot keresni, majd főztünk.

Már az előzőkben említettem, hogy sok baráttal, ismerőssel találkoztunk az út során. Szoros barátságok alakultak ki. Azóta tartjuk velük a kapcsolatot. Összesen 12 magyarral találkoztunk össze, akikkel mindig jó hosszan elbeszélgettünk, a többi zarándokkal pedig németül, angolul és olaszul próbáltuk megértetni magunkat. Ebből kifolyólag azt mondhatom, hogy nagyon jó nyelvtanulási lehetőség volt számunkra.

Teljes meglepetésünkre vannak, akik időnként buszra szállnak. De taxit is lehet hívni. Általánosan elterjedt dolog, hogy egyes zarándokok a táskájukat kocsival vitetik, ha már nem bírják cipelni. Erre egész ágazat épült ki. Vannak, akik komoly fizikai gondokkal küzdenek, az ő számukra ez nagyon jó szolgáltatás, hiszen így ők is elmehetnek a Caminóra. Mi azonban úgy láttuk, hogy ezt nem csak a gondokkal küszködők veszik igénybe, hanem sajnos fiatal, fittnek tűnő emberek is. Nekünk ez azért volt meglepő, mert találkoztunk olyan zarándokokkal is, akik 60-70 évesen nem Spanyolországban, hanem a lakásuk ajtajában kezdték a zarándoklást. Például Alessandro barátunk Firenzéből indult! Amikor mi elkezdtünk zarándokolni, akkor ő már 900 km-en túl volt. Egy másik néni, aki magát teknősnek hívta, Genfből jött gyalog, és a portugál Caminón szándékozott továbbmenni Santiago után. Egy 70 körüli bácsika, hatalmas táskával, bottal kapaszkodott fel a sziklán. Nagyon szerettük volna kicsit vinni a hátizsákját. Egyáltalán nem engedte, azt mondta, a barátaival volt itt 30 éve, ők már nem élnek, most miattuk van itt, mert megígérte nekik. Egyszóval a zarándokok fele idősebb ember, nem 20 éves fiatal. Elcsigázott idős embert egyet sem láttunk, megfáradt fiatalokat viszont igen.

Szerintem nagyon fontos az útra való lelki ráhangolódás. Ez nagyon nehéz, a sok átgondolni- és szerveznivaló, az iskolai év végi teendők mellett nekünk ez volt a legnehezebb, mert erre tudtunk a legnehezebben időt szorítani. Fel kell készülni arra, hogy amikor teljesen kilépünk a napi rutinból, miket szeretnénk átgondolni, mire szeretnénk majd mindenképpen odafigyelni, mit szeretnénk magunkban elrendezni, vagy, hogy mit is szeretnénk a zarándoklat során a Jóistentől kérni.