« Vissza a suli oldalára
E-napló Piarista Bál Koronavírus Felvételi, beiskolázás Elérhetőségek
április
6.

„Célunk a kreativitás, a tanulók tehetségének ápolása”

Interjú Horváth Tamással, a Piarista Gimnázium ének-zene tanárával és kórusvezetőjével - az interjút Nemes György (SchP) atya készítette.


Az utóbbi két évben nagyon sok rendtárssal és világi kollégával készítettem interjút. Ezeken keresztül igyekeztem bemutatni valamit a rendi közösség életéből, valamint – a meginterjúvolt tanár, illetve világi munkáján keresztül – a gimnázium életének egy-egy mozzanatát, sok esetben az épületben megtalálható „piarista helyeket” is. A művészeti munkaközösség két tagjával is beszélgettem már, de ott az iskola képzőművészeti tevékenysége került szóba. A zenei élet mindig is színvonalas volt. Most Horváth Tamás tanár urat kérdezem munkájáról és az iskola zenei életéről.

Kedves Tanár Úr! Beszélj valamit arról, mivel foglalkoztál addig, amíg nem kezdtél iskolánkban tanítani. Mit tartasz megemlítendőnek abból a korszakodból?
1982 óta vagyok a pályán. A budaörsi II. számú – azóta Bleyer Jakab Általános Iskolában kezdtem. Egy tanév után menekülésszerű távozás, majd 34 esztendő Budapesten, Terézvárosban, a Szinyei Merse Pál Gimnáziumban tanítottam. Furcsa, nem a zenei élet maradt meg bennem, sokkal inkább az irodalomhoz kötődő tevékenység. Színdarabokat alkottunk kolléganőmmel, és természetesen a diákokkal, melyeket a nemzeti ünnepeken előadtunk. Volt önképzőkör, és ami a legszebb: saját művészeti-tudományos folyóiratunk, a VITA, amit a tanulók írtak és szerkesztettek.

Mióta tanítasz iskolánkban? Miért ezt választottad, és mik voltak az első benyomásaid?
2017-ben jöttem át, majdhogynem egyik napról a másikra. Mikor eljöttem, megkérdezte valaki: „túl sok volt?” „Túl kevés” - így válaszoltam galád módon. Vácon többször megfordultam, és élt bennem - fogalmazzunk merészen – egy álom, hogy itt még „összeérhet fejem felett az ég”. Azt hiszem, ez éppen most történik. A kihívás, a próbatétel nem lett kevesebb, de ennek látszik az iránya, az értelme. És ami még kiemelten fontos: a tér és a fény. Az épület, az alkotott környezet ajándék. Növendékek és mesterek számára is fontos, hogy tágasság legyen. Valamint kellő mértékű természetes fény. Becsüljük meg!

Mi változott Benned esetleg azóta?
Alapvetően nem sok minden. Annyira nem vagyok fiatal, és ilyenkor az emberfia nehezebben moccan. Ha változás történt, akkor talán kissé merészebb lettem. Ezek a lehetőségek, amiket itt találtam, Budapesten nem álltak rendelkezésemre. Nem a tárgyi feltételekre gondolok elsősorban – a viszonylagos jó felszereltségre, vagy a tehetséges tanítványokra -, hanem arra, hogy itt a Piarban másképp, lehet mondani, nyitottabb módon fogadjuk a kihívásokat, feladatokat. Ez engemet is átalakított valamennyire.

Mondj valamit a szaktárgyi munkádról! Beszélj azokról a – divatos szóval szólva – „piarista helyekről”, ahol dolgozol (tanterem, zeneterem és nem utolsó sorban a templom)!
Számomra ez így valahogyan egy. Templom, zeneterem, a székesegyház is egy kicsit. Voltaképpen a régi, középkori nevelés, ahol a tevékenység, az oktatás és a liturgia nem különült el egymástól. Amit elsajátítottak, szinte azonnal alkalmazni is kellett. Nagy túlzással olyan nekem ez, mint Bachnak Lipcse. Kemény munka, és hihetetlen szellemi pezsgés. És a fiatalok nemcsak tehetségesek, de nagyon sokan emberileg is kiválóak. Ez utóbbi nálam sokkal nagyobb súllyal esik a latba. Olyan sincs mindenhol, hogy több százan imádkozzuk egyszerre énekelve az Úrangyalát.

Éneket egyedül Te tanítasz, de tagja vagy a művészeti munkaközösségnek. Milyen a velük – illetve a többi tanárral – való kapcsolatod?
Azt kell, hogy mondjam: nagyon jó. A kollégák között több olyan is jelen van, aki annak idején Márton fiamat tanította. Csak jó dolgokat hallottam róluk annak idején. Jelenlegi munkaközösség-vezetőmmel, Győrffy-Kovács Adriennel pedig kiválóan lehet együtt dolgozni. Nyugodtan mondhatom: egyazon csónakban evezünk. A kreativitás, a tanulók tehetségének ápolása, a közös programok, célkitűzések magától értetődnek. Akár, ha egy külön kis művészeti akadémiát alapítanánk. A művészeti tárgyak, a testnevelés, az életvitel-technika nem melléktárgyak. Még csak nem is „készségtárgyak”. Egyre többször, egyre hangsúlyosabban kerül előtérbe a személyiségfejlesztés, személyiségformálás. Azt gondolom, ez a jövő iskolája, és nekünk, Kalazancius követőinek e folyamat élére kell állnunk.

Az énektanárok kiemelten sok tanórán kívüli tevékenységgel foglalkoznak. Beszélj valamit ezekről?
Mindenekelőtt az énekkar. Nagy álmom volt, hogy a néhány évvel ezelőtt megszakadt váci piarista zenei hagyományokat újraélesszem. Most két kórus működik. Az alsóbb éveseké 22-23 taggal. Az idősebbek már több, mint negyvenen vannak. A nagy iskolai eseményeken – Veni Sancte, patrocínium, ballagás, Te Deum – közösen szolgálunk a szentmisén, de idén beindult a kórusélet. Részt vettünk a Piarista Gimnáziumok Országos Énekkari Találkozóján, szerepeltünk a Piarista Bálon, és két hét múlva a Kilátó Központ átadásán is énekelünk. Alakulóban van ezen kívül egy kamarazenekar is.

Mi az, amit nagyon pozitívan életél meg, és beszélj arról – ha akarsz -, hogy mi az, ami esetleg nem tetszett, amit negatívumként éltél meg?
Furcsa dolgot mondok: az idill. Vác a maga római korig visszavezethető múltjával, polgáraival, hagyományaival. Az idill, a hely, ahonnét még visszatükröződik az elhagyott Paradicsom fénye lelki forrás, utánpótlás a jelenkor dúltságában élő ember számára. Az iskola, a Schuszter Konstantin tér, a piac, a helyek valami bűvös egységet képeznek. Régi városomban, Szombathelyen sem leltem meg ezt. Hiányérzeteim a Szent Anna templomban szoktak előtörni. Keddenként reggel, mikor a diákmisékre nem bírok épkézláb orgonát üzembe helyezni. Valamit ez ügyben sürgősen ki kellene találni.

Mi az, amiről még szívesen beszélnél?
Az írás. 2004 óta jelennek meg rendszeresen novelláim a Magyar Naplóban és a Hitelben. 2009 óta vagyok tagja a Magyar Írószövetségnek. Négy kötetem jelent meg idáig: három a Magyar Napló Kiadó, egy a Széphalom Kiadó gondozásában. Az ötödik idén a Könyvhéten várható.

Én nem szoktam a mai divatos szólva „plusz egy kérdést” adni, de most mégis megteszem! A magyar zenei életet elég jól ismerik a világban („Franz Liszt”, Bartók Béla, „Kodály-módszer” stb.) Mi lehet az oka annak, hogy Bartók és Goldmark operáján kívül nem, vagy alig ismerik a magyar operairodalmat, elsősorban Erkel Ferenc műveit. Pedig néhány híres karmesterünk (Németh Amadé, Vaszy Viktor) iparkodott színre vinni azokat külföldön is. Németh Amadé német nyelvű könyvet is írt Erkelről. Miért nem ismertek ezek?
Bartók világjelenség. Erkel – minden hátrányos megkülönböztetés nélkül – nemzeti kismester. Goldmark a bécsi színpadnak dolgozott. Erkelt képtelenség idegen nyelven előadni. Márpedig jó librettó nélkül egyetlen zenés színpadi mű sem él meg. Ettől függetlenül a Bánk bán, a Hunyadi, a Brankovics György sokkal „operább”, mint a Kékszakállú. Ez utóbbi a világ egyik legnagyobb zenéje, de hangversenyteremben ugyanúgy élvezhető, mint színpadon. . Az operának – úgy vélem – szerves része a játék is. A Háry János vagy a Székelyfonó sokkal befogadhatóbb a laikus közönség számára.

Kedves Tanár Úr, Tamás. Nagyon szépen köszönöm, hogy megosztottad gondolataidat az olvasókkal. További sikeres munkát kívánok, a régi barátsággal, kollegiális szeretettel!

Nemes György

Az interjú a Váci Polgár 2020. áprilisi számában is megjelent!

Címkék: interjú
blog programajánló | Tovább a programokhoz

Design: Unicial Program: Florka